Kőmaszkok

Kórházfehérség vesz körül. Pislogok. A világ szédeleg körülöttem, az érzékszerveim lassan térnek magukhoz a sokkból, amit… mi is okozott? Próbálok gondolkozni, de sikamlós halként csúsznak ki a képek az agyamból. Mocorgok, igyekszem felülni. Az ágy megérzi a szándékot és készségesen fotellé alakul alattam. Ablak nincs. Mellettem képernyők villóznak, testem minden porcikáját ellenőrzés alatt tartják. Sem gépi, sem emberi ápolókat nem látok sehol. Szomjas vagyok, szólni akarok az ágynak, de a nyelvemet mintha ragasztó kötné a szájpadlásomhoz. – Vizet! – a nyögés rekedt, ital-karcos. Fejfájást érzek motoszkálni a tarkóm táján. Másnaposság? Az órára nézek a kijelzőn: kora délután. Sokáig alhattam. A pohár víz, amit a robotkar átnyújt nekem, kellemesen hűvös. Ahogy a szájamhoz emelem, megakad a szemem egy aranyozott csatlakozón az alkaromban. Furcsa. Nem emlékszem, hogy itt lett volna… Végigsimítom a hajam. Kitapintom az új implantot a bőröm alatt: hosszúkás, kemény....

- Felvétel indul. Október huszadika van. Ma délelőtt temettük el a feleségemet, mármint ami megmaradt belőle. Zárt koporsó. Ha nem gyullad ki az autó, miután nekicsapódott a szalagkorlátnak, nem lett volna rá szükség. Szünet. - Nincs erőm felvenni ezt, mégis itt vagyok, és csinálom. Tudom, hogy elment, de azt is tudom, hogy szerencsés vagyok. Volt biztonsági mentése. Holnapra kész lesz a másolata, és feltöltik bele a tudatát. Minden olyan lesz, mint régen. - Persze ez hazugság. Három évig dolgoztam a cégnél. Tudom, hogy pontosan mit csinálnak. Ő már nem létezik, akármit is mondanak. Az, amit ők előállítanak, nem tartalmaz semmi emberit. Szünet. - A temetést szűk körben tartottuk. Nem akartunk felhajtást: amikor legutóbb olyasvalaki temetésén jártam, akinek volt biztonsági mentése, egy rokon leköpte a koporsót, és azt ordította, nem érdemli meg a második esélyt. A cégnél minden reggel ki kellett kerülnöm a tiltakozó szektásokat, akik „A lélek nem digitalizálható!” és „...