Kőmaszkok

Csontfehér betűk koromfekete pergamenen. Utasítások. Szertartások. Szabályok. Egy egész vallás. Fogalmam sincs, mióta heverhettek a bronzszobor belsejében. Talán évek, évtizedek, évszázadok óta. Ha a kastély lovásza nem kockáztat meg egy kiruccanást a bordélyba, és nem kerül össze egy fertőzött utcalánnyal, lehet, hogy soha nem találják meg. A Pestis nem kegyelmez. Akkor sem, ha a véred kékebb a búzavirágnál. Akkor sem, ha a pénzből, amit gyógyszerre és orvosra költesz, szolgálók ezrei élhetnének évekig. A Pestis, ha fellángol, úgy megy végig a patkányoktól hemzsegő koszfészkeken, mint lovasroham a parasztfelkelésen. Sokáig úgy hittem, szerencsém volt. A világ függönye mögött folyamatosan kattogó gépezet pengéi újra és újra elkerültek. Amióta azonban a tekercseket olvasom, egyre biztosabb vagyok benne, hogy valaki vagy inkább valami azt akarja, hogy ezek az iratok fennmaradjanak. Már csak azért is, mert keveseket ismerek magamon kívül, akik még ismerik az Ősi Nyelv

– Milyen történetet kíván ma szerény tolmácsolásomban élvezni, Sire? Valami romantikusat? Vagy netán a fia hőstetteiről kíván hallani? – Fogok én eleget ma este, ha megérkezik a győzelmi menet élén. Nem, bolond, ma ahhoz van kedvem, hogy engem dicsérj. Nem lesz nehéz dolgod. – Oh, természetesen, Sire! Hadd mondjam el hát a nyugatról érkező barbár hordák dicsőséges végzetét, amit (természetesen) Sire keze alatt voltak kénytelenek elszenvedni. Minden azzal kezdődött, hogy Táltossarja Kurunál nagykán a tisztességes háborúskodás minden látszatát felrúgva hadüzenet nélkül betört országunkba… – A pofátlanja! – …de bizony hamar rá kellett jönnie, hogy a birodalom vitézeit nem abból a lisztből kelesztették ám, mint az ő puhány, nagyhangú legényeit, hanem a mi fiaink kemények, mint a férfiember szerszáma hajnalhasadtakor! Sajnálatos módon abban az időben a nyugatvidék várai igencsak siralmas állapotban voltak a tutyi-mutyi, tohonya Harmadik Karol király… – Megbotoztassalak? –

Egyszer, réges-régen, a harmadik tűzkörön is túl, volt egy fiú. Ez a fiú sámánnak született: a jóslángok elhúzódtak tőle, amikor bemutatták a Tűznek. A faluban mindenki arról beszélt, mennyi földet hódít majd vissza, ha felcseperedik. – Bőség köszönt majd ránk, a Vízanya megáld minket! – mondogatták. Teltek-múltak az évek, és a fiút maga mellé vette a vén sámán, hogy kiokítsa a mesterség minden fortélyára. Ravasz, vén parázskeverő volt az öreg, hosszú-hosszú ideje védte a falut a Tűz ostromától. Lassan azonban elfogyott az ereje, a lángok be-befutottak a termésbe, és ilyenkor a faluban szorosabbra húzták a kötelet a derekukon az emberek. A fiú szépen tanult, elsajátított minden fogást a vén sámántól, és mikor az öreget visszaadták a Tűznek, hogy ismét hamuvá legyen, az ő fejére került az obszidiángyűrű. Eljött hát az idő, mindenki várta, hogy végre nem kell többet a harangokat kongatniuk, nem lesz több sovány szüret. A fiú mindenből a legjobbat kapta. A termés legjavát ehette, a

Részlet a Krónikás feljegyzéseiből: Minden azzal kezdődött, hogy egy igen kedves régi barátom, bizonyos Marlburgh levelet küldött nekem. Egy ősi térképet tartalmazott a Peremfalvát körülvevő őskori létesítményekről, többek között egy furcsa szimbólummal ellátott helyszínről is, amelyhez két szó tartozott. Az elsőt képtelen voltam azonosítani, de a másodikat sikerült megfejtenem: Temető. Nem volt egyszerű elegendő mennyiségű cellát szereznem, hogy eljussak oda, de szerencsémre összehozott a sors egy igen jómódú úriemberrel, aki nagy rajongója munkásságomnak, és megfelelő tájékoztatás, valamint esetleges részesedés fejében anyagi hátteret biztosított utazásomnak. Nem emlékszem túl sok mindenre az útból. Igyekeztem jegyzeteimet rendszerezni és ősi szövegek lefordítását befejezni. Négy napot voltam kénytelen egy szűk kamrába zárva tölteni az ősöreg gépszekér utasterében, mosdatlan, ápolatlan úriemberekkel körülvéve, míg kint tombolt a tavaszi homokvihar. Az utazás igenc