Kőmaszkok

– Az lehetetlen.   A kőmaszk eltakar bármiféle érzelmet , de a hírhozó szavában félelem bujkál. Tiszta rettegés . Így csak annak a hangja remeg, aki a halálra készül. Közönséges időkben ezért egynapi ételmegvonást kapna. Érzelemkifejezés testbeszéddel. Enyhe vétség.   – Biztos, hogy hibáztak? Ellenőriztétek? Van ehhez is segédmantra, ami megmondja, helyes-e… – Nézd meg magad, ha nem hiszed. A vízszint emelkedik. Már régen úton kéne lennünk a barlangokhoz, ha most indulunk, legfeljebb a legerősebbek érnek le időben. A párod például biztosan nem, ebben az állapotban.   Visszanéz a kunyhó feketeségébe, ahol halványan fénylenek a nő bőrén a jelek. A hasában ott növekszik az új élet. Behunyja a szemét. Nem. Nem lehet, hogy így ér véget minden. Nem lehet, hogy a nap fogja szénné égetni őket.   – Gyere velem. – A hírvivő nem vár válaszra, rohanvást indul vissza. A nő felnyög álmában, a hátára fordul. A szája sarkából megindul egy nyálcsík a kőpadló felé, megcsillan rajta a beszűr

Mantra. Hol tartottam a mantrában? Zúg a fejem. Ma be kéne fejeznem, de nem leszek készen. Érzem, ahogy a szívverésem felgyorsul, ha meglátják rajtam az izgalmat , megbüntetnek. Mantra. Mantra. Hol tartottam? Kéne a nyugtató mantra, de akkor meg elfelejtem a mostanit. Mélyeket lélegzek, óvatosan, hogy ne legyen feltűnő. Megvan. A kétszáznyolcvannegyedik sornál. Ekkor látom meg őt, vizet hoz egy nagy kőkorsóban. Átfut rajtam a gondolat, hogy segítsek neki, de nem vagyunk egyedül, és az ilyesmi érzelemkifejezés . Próbálom elkapni a pillantását a maszk alatt. Remélem, hogy látja rajtam azt, hogy keményen dolgozok. Remélem, hogy észrevesz. Nem merek megint ránézni. Észre fogja venni, hogy bámulom, és nem fog neki örülni. A szívem felkúszik a torkomba, ott lüktet. Nyelek egyet. Azt akarom, hogy meglásson, és azt akarom, hogy ne lásson meg. A szemem sarkából követem. Nem tudok nem figyelni rá. Még ha nem is nézek rá, ösztönösen tudom, merre jár. Akárhányszor a közelembe

A Garabonciás ült az ablakban, és nézte az ujjnyomok nedves, sötét hiányait a sörösüveg oldalán csillogó párában. A rádió Kádár János hangján arról beszélt, hogy Magyarországon nincs válság. Ezen röhögött egy sort, aztán lehajtotta a maradék kőbányait. Arra gondolt, hogy kidobja az ablakon, de aztán meg arra, hogy húsz ilyenből mégis csak kijön egy teli üveg. Kopogtattak az ajtón, úgyhogy káromkodott egy ízeset és talpra kászálódott.   – Nyitom már! Mi olyan sürgős egy…   A mondatot nem tudta befejezni, ugyanis a zár egy kattanással utat engedett a fekete egyenruhás szőkeségnek, aki ellentmondást nem tűrő határozottsággal nyomult be a Garabonciás állandó társául szegődött káoszba, amire a péntek déli nemtörődömség még rátett egy lapáttal.   A hölgy, miután egyetlen igével tisztára sikálta a legkevésbé elhanyagoltnak tűnő széket, illedelmesen keresztbe tette formás lábait, és várakozásteljesen rebbentette meg műszempilláit. A Garabonciás elkönyvelte magában, hogy Gizi megint fels

2047. évi XIII. törvény az Igaz Istenek tiszteletéről I. FEJEZET ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK 1. Értelmező rendelkezések Ezen törvény alkalmazásában: 1. Vallás: bármilyen tételekből álló eszmerendszer, amely valamilyen természetfeletti létezését veszi alapul. 2. Egyház: bármilyen emberek alkotta csoportosulás, amely valamely természetfeletti entitás irányába szervezett tiszteletadást végez. 3. Igaz Isten: az I. fejezet 2. részében felsorolásra került entitások valamelyike. 4. Hamis Isten: olyan természetfeletti lény, amely nem Igaz Isten. 5. Emberáldozat: legalább egy emberi lény halálát megkövetelő szertartás valamely Igaz Isten tiszteletére. Ennek részleteit a törvény I. fejezetének 6. szakasza tartalmazza. 6. Pap: az Igaz Istenek egyikével közvetlen mentális kapcsolatban álló személy. 7. Az Igaz Istenek Egyháza (IIE): Az az egyház, amely az Igaz Istenek tiszteletét végzi az I. fejezet 5. részében leírt módon. 2. Igaz Istenek Az Igaz Istenek közé az al

Ez egy bocsánatkérés. Az a szomorú igazság, hogy az Egyetem egy feneketlen bendőjű fenevad, amit csak rendszeres időáldozatok árán lehet a kirúgatástól eltántorítani. Az idő a legelszántabban megtervezett beosztások mellett is kifolyik a kezemből. Csurran-cseppen és már ott sincs, eltűnik a stressztől ködös messzeségben. Tömören: ezen a héten nincs novella. Jövő héten dupla lesz. Ígérem.

Csontfehér betűk koromfekete pergamenen. Utasítások. Szertartások. Szabályok. Egy egész vallás. Fogalmam sincs, mióta heverhettek a bronzszobor belsejében. Talán évek, évtizedek, évszázadok óta. Ha a kastély lovásza nem kockáztat meg egy kiruccanást a bordélyba, és nem kerül össze egy fertőzött utcalánnyal, lehet, hogy soha nem találják meg. A Pestis nem kegyelmez. Akkor sem, ha a véred kékebb a búzavirágnál. Akkor sem, ha a pénzből, amit gyógyszerre és orvosra költesz, szolgálók ezrei élhetnének évekig. A Pestis, ha fellángol, úgy megy végig a patkányoktól hemzsegő koszfészkeken, mint lovasroham a parasztfelkelésen. Sokáig úgy hittem, szerencsém volt. A világ függönye mögött folyamatosan kattogó gépezet pengéi újra és újra elkerültek. Amióta azonban a tekercseket olvasom, egyre biztosabb vagyok benne, hogy valaki vagy inkább valami azt akarja, hogy ezek az iratok fennmaradjanak. Már csak azért is, mert keveseket ismerek magamon kívül, akik még ismerik az Ősi Nyelv

– Milyen történetet kíván ma szerény tolmácsolásomban élvezni, Sire? Valami romantikusat? Vagy netán a fia hőstetteiről kíván hallani? – Fogok én eleget ma este, ha megérkezik a győzelmi menet élén. Nem, bolond, ma ahhoz van kedvem, hogy engem dicsérj. Nem lesz nehéz dolgod. – Oh, természetesen, Sire! Hadd mondjam el hát a nyugatról érkező barbár hordák dicsőséges végzetét, amit (természetesen) Sire keze alatt voltak kénytelenek elszenvedni. Minden azzal kezdődött, hogy Táltossarja Kurunál nagykán a tisztességes háborúskodás minden látszatát felrúgva hadüzenet nélkül betört országunkba… – A pofátlanja! – …de bizony hamar rá kellett jönnie, hogy a birodalom vitézeit nem abból a lisztből kelesztették ám, mint az ő puhány, nagyhangú legényeit, hanem a mi fiaink kemények, mint a férfiember szerszáma hajnalhasadtakor! Sajnálatos módon abban az időben a nyugatvidék várai igencsak siralmas állapotban voltak a tutyi-mutyi, tohonya Harmadik Karol király… – Megbotoztassalak? –

Egyszer, réges-régen, a harmadik tűzkörön is túl, volt egy fiú. Ez a fiú sámánnak született: a jóslángok elhúzódtak tőle, amikor bemutatták a Tűznek. A faluban mindenki arról beszélt, mennyi földet hódít majd vissza, ha felcseperedik. – Bőség köszönt majd ránk, a Vízanya megáld minket! – mondogatták. Teltek-múltak az évek, és a fiút maga mellé vette a vén sámán, hogy kiokítsa a mesterség minden fortélyára. Ravasz, vén parázskeverő volt az öreg, hosszú-hosszú ideje védte a falut a Tűz ostromától. Lassan azonban elfogyott az ereje, a lángok be-befutottak a termésbe, és ilyenkor a faluban szorosabbra húzták a kötelet a derekukon az emberek. A fiú szépen tanult, elsajátított minden fogást a vén sámántól, és mikor az öreget visszaadták a Tűznek, hogy ismét hamuvá legyen, az ő fejére került az obszidiángyűrű. Eljött hát az idő, mindenki várta, hogy végre nem kell többet a harangokat kongatniuk, nem lesz több sovány szüret. A fiú mindenből a legjobbat kapta. A termés legjavát ehette, a

Részlet a Krónikás feljegyzéseiből: Minden azzal kezdődött, hogy egy igen kedves régi barátom, bizonyos Marlburgh levelet küldött nekem. Egy ősi térképet tartalmazott a Peremfalvát körülvevő őskori létesítményekről, többek között egy furcsa szimbólummal ellátott helyszínről is, amelyhez két szó tartozott. Az elsőt képtelen voltam azonosítani, de a másodikat sikerült megfejtenem: Temető. Nem volt egyszerű elegendő mennyiségű cellát szereznem, hogy eljussak oda, de szerencsémre összehozott a sors egy igen jómódú úriemberrel, aki nagy rajongója munkásságomnak, és megfelelő tájékoztatás, valamint esetleges részesedés fejében anyagi hátteret biztosított utazásomnak. Nem emlékszem túl sok mindenre az útból. Igyekeztem jegyzeteimet rendszerezni és ősi szövegek lefordítását befejezni. Négy napot voltam kénytelen egy szűk kamrába zárva tölteni az ősöreg gépszekér utasterében, mosdatlan, ápolatlan úriemberekkel körülvéve, míg kint tombolt a tavaszi homokvihar. Az utazás igenc