Feloldva

Kórházfehérség vesz körül.

Pislogok. A világ szédeleg körülöttem, az érzékszerveim lassan térnek magukhoz a sokkból, amit… mi is okozott? Próbálok gondolkozni, de sikamlós halként csúsznak ki a képek az agyamból. Mocorgok, igyekszem felülni. Az ágy megérzi a szándékot és készségesen fotellé alakul alattam.

Ablak nincs. Mellettem képernyők villóznak, testem minden porcikáját ellenőrzés alatt tartják. Sem gépi, sem emberi ápolókat nem látok sehol. Szomjas vagyok, szólni akarok az ágynak, de a nyelvemet mintha ragasztó kötné a szájpadlásomhoz.

– Vizet! – a nyögés rekedt, ital-karcos. Fejfájást érzek motoszkálni a tarkóm táján. Másnaposság? Az órára nézek a kijelzőn: kora délután. Sokáig alhattam. A pohár víz, amit a robotkar átnyújt nekem, kellemesen hűvös. Ahogy a szájamhoz emelem, megakad a szemem egy aranyozott csatlakozón az alkaromban. Furcsa. Nem emlékszem, hogy itt lett volna…

Végigsimítom a hajam. Kitapintom az új implantot a bőröm alatt: hosszúkás, kemény. Körülötte vöröses, gyulladt a bőr. Még erősebben próbálok visszaemlékezni, ostromlom a fehér ködöt.

Vízesésként tör rám az emlék, olyan részletességgel, hogy összerándulok.

Rosszul megvilágított szoba, eldobált alkatrészek, olaj, vér és érzéstelenítő szaga. Kopasz, fél-robot öreg orvos áll felettem a fertőtlenítő zselében lebegő implanttal. Óvatosan veszi ki, keze meg sem rezdül. Akkor sem, amikor a szike felhasítja a bőrömet, és a csipeszek maguktól tágítják ki az izmaimra nyúló ablakot.

Precíz, mint egy gép. Szeme helyén folyton fókuszt kereső objektív, mellette vakító ledsor. A szék ügyel arra, hogy meg se mozdulhassak, ahogy fekszem, szédelegve a fájdalomcsillapítástól és a folyton lassuló-gyorsuló világtól körülöttem.

A háttérben a haverjaim. Bes Aridot cukkolja, amiért időről időre összegörnyed. Seya dülöngélve röhög rajtuk, néha meghúzza a laposüvegét. A fények bántják a retinámat, utasítom a szemüvegemet, hogy szűrje ki őket, aztán rájövök, hogy a doki lekapcsolt rajtam minden elektronikát. Pislogok, hátha segít.

Nem érzek fájdalmat, ahogy az izomrostokat odébb szorítja az idegen anyag, csak a nyomást, ami a karfához préseli a kezemet. A doki pontosan a helyére illeszti, kiveszi a kapcsokat, majd benyom egy injekciót mellé, mire a szövet magába zárja a fémtokot.

A szék elenged. Füttyentek a többieknek. A dokinak későn esik le, mire az ajtó vezérlőjéhez rohan, mi már kint vagyunk. Az implantjaim zümmögve kelnek életre, ahogy visszakapcsolom a vezérlést. A szemem előtt lehetséges menekülési útvonalak rajzolódnak ki. A lábamban életre kelnek a szintetikus izmok, a világ csíkokká mosódik körülöttünk.

A sarkon megállunk, zihálok, a többiek röhögnek rajtam. Az új cuccra kíváncsiak. Odanyúlok, hogy felélesszem, amikor meghallom az első lövést. Aztán még egyet. Ez nem egy sima kis kézi vacak hangja, ez egy katonai pisztoly. A vigyor egyszerre olvad le az arcunkról.

Az emlék visszamerül a ködbe, csak a pisztolylövés hangja marad meg, mint vérfagyasztó visszhang.

Füst vesz körül, lézercsíkok szabdalják. A basszus a csontjaimban rezonál, a tömeg körülöttem mégis mozdulatlan. Minden tekintet egy pontra fókuszál: a pisztolyra, amit a vékony, lenyalt hajú srác fog rám és a szorosan hozzám simuló, izmos fiúra.

Az egész világ egyetlen pisztoly. Egyetlen óvatlan lélegzetvétel. Egyetlen félreértett mozdulat.

A szemüvegem villódzó csíkokká torzítja a valóságot körülöttem. Szédülök, mégis érzem, ahogy a szervezetem kétségbeesetten harcol a véremben feloldott kemikáliákkal. Szívdobbanásonként józanodok ki, a valóság élessége késként vág belém. Egyetlen gondolat pörög a fejemben, mint egy félrekalibrált hangosbemondó.

Nem akarok meghalni. Nem akarok meghalni. Nem akarok meghalni.

A tömeg hirtelen mozdul meg. A pisztoly kirepül a kézből, ahogy az implantokkal felturbózott biztonsági őr ökle lesújt. A csont reccsenését elnyomja a zene, mint ahogy a fájdalomkiáltásokat is. Villámgyorsan leteperik, acélbetétes bakancsok rúgnak belé. Amikor végeztek, otthagyják az üvegpadlón. Összetört orrából kövér, sötét cseppekben lassan folyik a vér. A világ ismét lelassul körülöttem, a vér lustán remegve teszi meg az öt centimétert a tócsáig.

Csepp.

Csepp.

Csepp.

Az injekciós tűt a fény felé tartom, nagyon figyelek arra, hogy ne remegjen a kezem, ahogy a pipettával a saját véremet adagolom. Arid siettet, Bes azt magyarázza, mennyivel jobban üt, ha a saját kémiádhoz hangolod, mielőtt belövöd magadnak.

Utánzom, ahogy felrázzák a hengert. Ránagyítok a szemüvegemmel, gyönyörködöm a kavargó folyadékban, ahogy hirtelen sötétkékre színeződik. Belenyomom a dugattyút, spriccelek vele egyet, hogy ne maradjon légbuborék a tűben, majd az alkaromba döföm.

Egyszerre kapcsoljuk be a Kevertvalóság-programot, amit a díler adott hozzá. Seva esküdözött, hogy ő már próbálta, és isteni cucc. Lassan kezdem el érezni a hatását, először olyan, mintha nagyon be lennék rúgva. Szédülök, leragad a szemem.

Aztán beüt.

Alig találunk ki a házból. A tárgyak körülöttem alakjukat vesztett színfoltokká mosódnak. Az idő rángatózik, a szívverésemet bármely metáldobos megirigyelné. Az este neonfényei tompa derengéssé fakulnak felettünk.

Lassan kezdem megszokni ezt a valószerűtlen, folyton változó valóságot. Összekapaszkodunk, úgy megyünk az utcán, nem törődve a rosszalló pillantásokkal, a fejcsóváló járókelőkkel. Egy szakadt hippi az arcunkba fújja az e-cigi füstjét, ahogy elmegyünk mellette. Egy pillanatra elborít a fehér, kavargó üresség.

Az emlékezetem elveszíti a kapaszkodót. A kórházteremben vagyok egy pillanatra, próbálok visszakerülni az utcára, a füstbe…

Lézerek szabdalják. Szaga nincs, ha lenne is, az izzadtság, a kiöntött alkohol és a rosszullét aromája elnyomja. Testek pettyezik, izzadtságfényes, egy ritmusra vonagló, fém- és bőr borította testek. Érzem a késztetést, hogy fussak. A tömeg fojtogat, ahogy átpréselem magam köztük Bes után. Amikor egy pillanatig nem látom, elönt a pánik. Nem merek megállni, ezért furakszom tovább, remélve, hogy egyszer kijutok a lüktető áradatból.

Egy bárpulnál lukadok ki. Sehol egy ismerős arc. Szédelgek, nem kapok levegőt. A pultnak dőlök, a hűvös fém lenyugtat. A pultos gorombán kérdezi meg, mit kérek, hebegve bökök rá az első italra a táblán.

Végre van időm alaposabban körbenézni. A szemüvegemen futó program folyton változó torzítását lekapcsolom, de hiába. A ködben sem ultrában, sem infrában nem látok elég messzire. Megkapom az italomat, belekóstolok: valami olvasztott műanyag, sok alkohollal. Lehajtom, és kérek egy sört.

Ez az a pillanat, amikor megakad a szemem a srácon. Magas, szalmaszőke haja csapzottan lóg a szemébe. Az izmai kontúrokat rajzolnak a bőrkabátjára, a nyál összefut a számban. Nem merek odamenni hozzá, egyelőre csak távolról stírölöm.

Találkozik a tekintetünk. Odajön, és kérdés nélkül magával húz a tömegbe.

Táncolunk. Visszakapcsolom a programot, a minták alkalmazkodnak a zenéhez. Az egész világ, a vérem lüktetése, minden a zene ritmusához igazodik. A srác is, ahogy velem szemben táncol, olyan mozgással, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről. Pár perc múlva kirángat a pulthoz, és végre megszólal:

– Helló. Még nem láttalak. Új vagy itt?

– Ööö. Igen. – Érzem az izzadtságom szagát, átkozom magam, amiért nem használtam dezodort indulás előtt.

– Nincs kedved meginni valamit?

– Dehogynem. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy egy ilyen jóképű sráccal beszélgetek.

– Mit kérsz? Tudom javasolni a Curayát. Iszonyú finom.

– Tökkkéletes. – Próbálok a lehető leglazábbnak tűnni. Fogalmam sincs, mit kértem, de nem is érdekel. Hogy lehet valaki ilyen piszkosul jóképű?

– Tessék. – Ahogy nyúlok érte, lesodrok egy poharat a pultról. Látom, ahogy zuhan, tudom, hogy már nem érem el. Egy pillanatra behunyom a szemem, ahogy az üvegszilánkok szétfröccsennek a padlón.

Csörömpölés.

Érzem a körülöttem szétrobbanó kirakatot. Az idő lelassul, a valóság kaleidoszkópként tárul ki. Ebben a végtelenné nyújtott pillanatban ismét gyerek vagyok az első Kevertvalóság-szemüvegemben, ahogy megbabonázva figyelem a valós és kivetített világ csillogó egyvelegét.

A földet érés pofonként ér. A többiek mellettem, bőrüket apró sebek pettyezik, Arid lesöpri magáról az üvegszilánkokat. Seva röhög, meghúzza a laposüvegét. Bes aggodalmasan fülel, de a pisztolylövések abbamaradtak. A kezemre nézek, a friss implantra. Megérintem a csatlakozót, mire halkan zümmögve kel életre.

A doki magyarázatából annyit értettem, hogy közvetlenül tud hormonszinteket állítani a véremben. Adrenalin, dopamin, szerotonin. Mintát vesz a véremből és kompatibilis anyagot szintetizál. Irtó drága kütyü. Azt próbálom kitalálni, hogyan tudom irányítani.

Felvijjog a sziréna. Vörös villogás tölti meg a boltot. A kirakatok előtt vaslemezek csapódnak a helyükre.

Csatt.

A hatalmas mágneszár jobban illene egy bank széfjéhez, mint egy szórakozóhelyhez. Az egyik gorilla mellém lép, módszeresen végigtapiz. Rákacsintok. Bentről dübörög a zene, érzem, ahogy a szemüveg átveszi a ritmust. Akaratlanul dobolni kezdek a térdemen az ujjaimmal.

Előreengedem a többieket. Bes vezeti a sort, dzsekije nyitva, az implantjai feromonfelhőbe burkolják. Mögötte Arid, neki már a kezében van a pulóvere, a hátán kígyózó bandatetkó kékes fényben világít a sötétben, úgy érzem, néha meg- megmozdul, mintha menekülni akarna.

Seva még a másik biztiőrrel veszekszik a laposüveg miatt. Arról próbálja meggyőzni, hogy egészségügyi célra kell, de a gorilla nem veszi be. Végül mérgesen lehúzza, kiköp, és kapucniját az arcába csapva belép az ajtón.

Én megvárom a basszust. Egy ütemre lépek be vele, minden lépés rezonál a csontjaimban. Próbálok magabiztosnak tűnni, a hajamat hátrasimítom, megigazítom a mellényemet. Sötét van, a tömeget inkább érzem, mint látom.

A zene hirtelen hallgat el, a fények vakuként villannak az arcomba. A kezem a szemem elé kapom, a pupilláim még lomhák a véremben áramló szertől. Utasítom a szemüvegemet, hogy kapcsoljon sötét üzemmódra.

Pislogok.

Felemelkednek a vaslapok, villogó rendőrautók, reflektorfény mar a szemembe. Kint egy hadseregnyi ember áll, némelyeknél kamera, fényképezőgép. Drónok lebegnek körülöttük, villódzó fényeiket elnyeli a mesterséges napvilág.

Pisztolycsövek szegeződnek ránk. A gyomrom öklömnyire szorul, a többieket keresem a tekintetemmel. Eszembe jut a drog a véremben, az illegális implant a karomban. Francba. Ezért tuti lecsuknak.

Ahogy kilépünk, feltett kézzel, minden figyelem rám fókuszál. Arid is rám mutogat, arcán széles vigyor. Bes igyekszik közel húzódni hozzám, hogy minél több képen ott legyen. Villognak a vakuk, egymást tapossák az emberek. A rendőrök alig bírják őket visszatartani.

Ahogy az egyik megragad és az autónak lök, egy mohawkos csaj átboxolja magát a sorfalon és hozzám ugrik. Trikót, melltartót ránt félre egyik kezével, másikkal rúzst nyom a markomba. Seva mutogat, hogy írjam alá, úgyhogy engedelmeskedek. Szinte látom a szilikont. A szer megint beüt, érzem, ahogy a világ leszűkül a rúzsra és a meztelen bőrre, amire ákombákom betűkkel monogramot firkantok.

Egy rendőr megragadja a hajánál fogva és elrángatja mellőlem, a másik a kocsi oldalához lök. A combomba térdel, érzem a leheletét a nyakamon. Mindkét kezem hátracsavarja, jéghideg bilincs csattan rajta.

Azonnal érzem, ahogy zsibbadni kezd. Behunyom a szemem. Fel akarok ébredni.

Orvosi székben fekszem, kezem a támlához szorítva. A sarokban jéggel teli kád, benne félmeztelen nő ájult teste. Talán nem is csak ájult. A doki érthetetlen gyorsasággal sorolja az áruit, találomra rábökök az egyik drágábbra. Összehúzza a szemöldökét, az árcédulára mutat. Bólogatok.

- Nana. Nem hiszem, hogy van erre pénzed, öcsi.

Másik kezemmel a zsebembe túrok, platinakártyát nyújtok neki. A szemében kapzsiság villan, leolvasót vesz elő, lehúzza. Ahogy meglátja a hitelkeretet, nyel egyet. Beüti az összeget, majd nyújtja elfogadásra.

- Nana. Előbb legyen bennem az implant.

A doki sértődötten fúj egyet. Zsebre vágom a szüleim kártyáját, és igyekszem kényelmesen elhelyezkedni. A többiek éppen azon vitatkoznak, visszamenjünk-e a diszkóba, vagy inkább keressünk egy másik bulit. Görcsbe rándul a gyomrom, ahogy felrémlik előttem a szétvert arcú srác.

A doki elővesz egy grafitszürke dobozt. A karomba döf egy injekciót, érzem, ahogy a zsibbadás pillanatok alatt szétterjed. A dobozból zselében lebegő implant kerül elő, amit azonnal csatlakoztat a gépéhez. Konzolt húz maga elé, és hangosan kopogva gépelni kezd.

A plafont nézem. Álmos vagyok. Ásítok egyet. Hallom a billentyűk szabálytalan ritmusát.

Kopogás…

Ölemben gép, a chat pörög. Bes szerzett valami Kevertvalóság-programmal kombinált drogot, és mindenképpen ki akarja próbálni ma este. Seva kotyvasztott magának valami istentelen műpárlatot, és szét akarja csapni magát. Arid csak szimplán bulizni akar. Négy adag cucc van.

Hagyom, hogy győzködjenek. Szabadkozom, hogy fáradt vagyok, keveset aludtam. Amióta elhagyott az előző barátom, nincs kedvem sehova menni. A cuccnak különben is elég durva utóhatásai vannak: részleges amnézia, napokig tartó fejfájás.

Végül belemennek, hogy csak a felét fizessem ki a cucc árának, én pedig cserébe tartozok nekik egy „úgysem mered”-el. Reménykedem, hogy hamar elsütik, amíg még nem elég részegek az igazán rizikós kihívásokhoz.

Lecsapom a laptop tetejét. Hát legyen. A szemüvegemhez nyúlok, felcsattintom a streamet. Vigyorogva nézem, ahogy a nézőszám pörögni kezd.

- Helló, srácok, itt GayPunk69. A mai menü: AR drog és baszatás ezerrel.