Légmell
A novella eredetileg egy horror-pályázatra készült. Meglehetősen grafikus body-horror részeket tartalmaz.
Fájdalom ébreszt.
Tegnap este úgy feküdtem le, hogy biztos túl sok volt a vacsora, vagy csak a rekeszizmom kínoz, de az el szokott múlni pár órán belül. Reggeli közben azon töprengek, elmenjek-e orvoshoz, de végül úgy döntök, nem annyira súlyos a helyzet.
Útban az egyetemre kitapasztalom, hogyan működik: ha sietek, jobban fáj. Ha mélyen beszívom a levegőt, akkor is. Ha alig lélegzek, és a törzsem közelítőleg egy vonalban van a lábammal, akkor szinte nem is érzem. Az állapota nem változik: se nem javul, se nem romlik.
A délelőtt lassú kínszenvedés. Mire vége az óráknak, egyetlen gondolat kavarog a fejemben: érjek be végre a rendelőbe, mondja meg a doki, mi a bajom, adjon rá valamit, és múljon el végre.
A háziorvos megkopogtat, meghallgatja a tüdőmet, a vállát vonogatja. A biztonság kedvéért elküld röntgenre és ultrahangra. Szerencsére nincs nagy sor, hamar szólítanak.
– Ólomszoknyát felcsatolni, karokat a magasba, mélyen beszív! Egy, kettő, három, jól van, kiengedheti, végeztünk. Tegye csak le oda, öltözzön fel, üljön le kint, mindjárt adjuk a leletet.
– Meg is vagyunk. Pneumothorax. Légmell. Levegő ment a mellhártya és a tüdőszövet közé. Érte valamilyen fizikai trauma? Megütötte magát, ilyesmi? Nem? Lehet spontán is, az ilyen vékony, magas fiatalembereknél gyakori. Mindjárt jön a mentő, ez a protokoll. Van valaki, akit fel tud hívni? Jól van. Negyedóra alatt ideérnek? Rendben, addig ne menjen sehova.
A mentősök nagyon kedvesek, udvariasak. Szépen megkérnek, hogy feküdjek fel a hordágyra, kicipelnek a kocsihoz, betolnak. Anyám végig mellettem, jobban meg van ijedve, mint én, próbálok megnyugtatóan mosolyogni rá. A mentős sztorikat mesél, miközben a kezemet lefújja fertőtlenítővel. Kibontja az orvosi zöld csomagolásból a tűt, megkeresi a vénámat és beledöfi. Azt tanácsolja, hogy ezentúl ne nagyon mozgassam a csuklómat.
Villogót kapcsolnak, száguldunk végig a városon. A mentőságy egészen kényelmes, a fejem felett fények suhannak, télen korán sötétedik. Anyám megkérdezi, hova visznek, nem ismerős a név. A mentős elmagyarázza, hogy ez egy régi kórház, amit nemrég újítottak fel. Kicsit kint van a város szélén, de most vettek nagyon sok pénzért vadiúj eszközöket.
Hamar ott vagyunk, kitolnak a kocsiból, be a váróterembe. Leültetnek egy padra, hallom, ahogy a mentős veszekszik a pultnál állóval. – Nem, nem érdekel, hogy kevesen vagytok, nem fogom átvinni máshova. Nincs több ágy, érted? Ti vagytok az ügyelet. A srác amúgy is jól van, nem lesz vele gond. Itt írd alá! Gyerünk! Már kaptunk egy hívást, mennünk kéne.
Kapok egy tolókocsit és egy nővért magam mögé. Betolnak a liftbe, csikorogva megindulunk felfelé. Hárman alig férünk el, szűk a hely. Fertőtlenítőszag mar az orromba, a letisztult, ragyogó LED-izzó fényében még jobban látszanak a padlón az évtizedes, levakarhatatlan foltok. Izzadtság csorog az oldalamon a pulóver alatt.
Betolnak a műtőbe. Anyámat kiküldik, levetkőzök felül. Letörölgetnek fertőtlenítővel, megint tűt böknek belém. Várok, zsibbad az oldalam. A sebész hunyorgó, őszülő férfi. Szűkszavú, látszik, hogy fáradt. Felfektet az asztalra, féloldalasan.
A szikéből csak a nyomást érzem. Ellenállok a kísértésnek, hogy odanézzek, pedig egészen jól bírom az ilyesmit. Újabb nyomás, majd rántás. – Vegyen mély levegőt, és tartsa jól bent! – Olló nyisszan, valamit belém nyomnak, érzem az öltéseket. Gyorsan vége, felülök, a sebész letörölgeti az oldalamat.
Egy ujjnyi vastagságú cső lóg ki belőlem, vastag cérnával a bőrömhöz varrva. A végét műanyag szelep zárja le. A nővér visszaültet a kocsiba, megint gurulunk. Négyágyas kórterembe visznek, csak egy békésen szuszogó öregúrral kell osztoznom rajta.
Átöltöztetnek, lefektetnek. A falból csapok állnak ki, az egyiket rám kötik. A nővér figyelmeztet, hogy nagyon fog fájni, és megnyitja a szelepet.
Korábban nem hittem el, hogy létezik olyan fájdalom, aminél a halál is jobb, de a szörcsögő hangú szivattyú után kénytelen vagyok újragondolni ezt a kérdést. A doktor azt mondta, a tüdőszövet dörzsöli a mellhártyát.
Szinte észre sem veszem, ahogy a csuklómból kilógó tűre infúziót kötnek. A nővér biztosít róla, hogy nemsokára hatni fog a fájdalomcsillapító, anyám a kezemet fogja, végigsimít a homlokomon. Csak egy bágyadt nyögésre futja tőlem.
Nem emlékszem rá, mikor tűnik el a haloványan megvilágított, négyágyas kórterem, mikor hallgatnak el az éjjeli ügyelet zajai. Az álom és a morfium kéz a kézben vezetnek át egy szebb, kellemesebb világba, ahol nem érzem a szivattyú küzdelmét a testembe szorult levegővel.
A reggeli napfény és a hátamba mélyedő cső ébreszt. Pár próbálkozás után rájövök, hogyan tudom ágyamat fotellé alakítani, és végre világosban, tiszta fejjel vehetem szemügyre szobatársamat.
Félig kopasz, alig pár ősz hajszál tarkítja a fejét. Felpillant az ölében tartott könyvből, megigazítja orrán a szemüvegét, és félszegen int. Viszonzom, próbálok mosolyogni. Mondani akar valamit, de helyette nedves, hörgős köhögés kapja el.
A kórterem falait frissen festették, de néhol már most potyog a vakolat. Ablak nincs, a neonlámpák kékes árnyalatúra festik a fehér paplanokat. Mellettem apró éjjeliszekrény, a legfelső fiókja zárható, de nincs hozzá kulcsom. A hátizsákomba túrok, nem hiányzik semmi.
Meghozzák a reggelit. Beindul a beszélgetés az öreggel, először a szokásos körök, mit tanulok, miért vagyok itt. Elmeséli, hogy fiatal korában ő is járt egyetemre, pedig az akkor még milyen nagy szó volt! Utána hirtelen elhallgat, körülnéz, és bizalmasan suttogóra fogja:
- A géppel vigyázzon, fiam! Aki maga előtt itt feküdt, az is fiatal, erős srác volt. Pár napot töltött a csövön és teljesen összeaszott, rá se lehetett ismerni. A végén újra kellett éleszteni, majdnem belehalt.
Kínosan vigyorgok, magamban elkönyvelem, hogy megártott neki az egyedüllét.
Délelőtt megérkezik apám is. Behoz pár könyvet, wc-papírt, tiszta ruhát, szappant, törölközőt, a legszükségesebbeket. Elmeséli, hogy a doki szerint két-három napig leszek még a csövön, utána egy napig még nézik, tényleg visszatapadt-e a mellhártya, és aztán mehetek is. Panaszkodik egy kicsit, hogy milyen nehéz volt bárkit találni, aki eligazítja, és hogy milyen egyformák a kórtermek. Azzal hagy magamra, hogy holnap is jön valaki.
A telefonomhoz nyúlok, de persze internet nincs. Olvasok. Tüntetően félrenézek, ahogy pelenkát cserélnek az öregnek. Párszor még beszélünk, udvariasan válaszolgatok, szerencsére nem hozza megint elő a történetet.
A csuklómban idegesítően viszket a kanül, az oldalamból kilógó csőben halványrózsaszín buborékok mocorognak. A nővér, mielőtt még lekapcsolná a villanyt, feljebb csavarja a szivattyút, és újabb adag infúziót rak be. Már csak a fájdalomcsillapító ködére várok.
Amikor felébredek, a szomszédtól éppen vért vesznek, egy tucat, színes kupakú ampullát töltenek meg vele. Mire végeznek, egy árnyalattal fehérebbnek látszik.
Reggeli után a könyveimet bújom, de nem kötnek le. Zsong a fejem, a végtagjaim türelmetlenek. Valamit csinálnom kell, a betűk nem elegendőek. Vajon mikor jönnek be meglátogatni?
Az ebédnek már a szagától is kis híján rosszul leszek. Réges-régen, kiskoromban egyszer bőségesen bevacsoráztam füstölt kolbászból, aztán estére letepert a rotavírus. Azóta képtelen vagyok bármiféle disznóbélbe tekert darálékhoz nyúlni.
Este megjönnek az öregért. A lánya is itt van, széles mosolyú háziasszony. Egy egész kosárnyi édességet hoz, amiből nekem is jut. Rettenetesen hálás vagyok, a nagy részét azonnal el is tüntetem. A nővér kerekesszékbe segíti az öreget, elbúcsúzunk, és a műtő felé veszik az irányt.
Megjön a vacsora. Két zsemle, konzervmáj, paprika. Az öregnek is hoztak, azt is megkapom. Nem is bírom megenni, túl sok volt az édesség. Egyre jobban fáj a hátamba ékelődő cső, próbálok úgy helyezkedni, hogy ne érezzem, de nem megy.
Kezd hiányozni a fürdés, a mozgás. Rájövök, hogy egész nap nem járt nálam senki és ez felidegesít. Kiáltozok a nővérnek, de nincs válasz. Megpróbálok aludni egy kicsit, hátha attól jobb lesz.
Mozgásra ébredek. A háziasszony pakolja össze az öreg cuccait. Megkönnyebbülök, egészen addig, amíg észre nem veszem, hogy sír. Néha szipog egyet, megtörli a szemét.
Összeszorul a gyomrom. Lehunyom a szemem, próbálom magam elé idézni az öregember arcát, de csak pár vonást sikerül. Túl kevés ideig ismertem, hogy gyászt érezzek. Még a nevére sem emlékszem.
Egyedül maradok.
Reggel veszem észre, hogy a telefonom nincs meg.
Amikor ezt szóvá teszem, a reggelit hozó nővér szabályosan kinevet. Megvonja a vállát: ha valaki elöl hagyja a cuccait, azért nem vállalnak felelősséget. Tettem volna értékmegőrzőbe. Hogy haza akarok telefonálni? A kórházi vonalakat magáncélra nem lehet használni.
A kacsát elfelejtette, kénytelen vagyok magamnak kiüríteni egy ásványvizes üvegbe. Pár csepp a lepedőre is jut, próbálok nem hozzáérni. Magamban átkozom saját idiótaságomat, amiért nem raktam el jobb helyre a telefont, vagy nem hozattam be papírt-ceruzát. Miért nem jönnek meglátogatni? Mi a fene van ezzel a kórházzal?
A cső is jobban nyom a szokottnál, és mintha a varrás is húzná a bőrömet. Viszket, megvakarom, fájdalom hasít belém. A cső körül vörös és duzzadt, de gondolom, ez normális, ha már hozzám van varrva. A folyadékcseppek viszont mintha élénkebb vörösben játszanának.
Csak most tűnik fel, hogy a kórteremben nincs óra.
Megérkezik a vacsora és a morfium, ezúttal tabletták formájában. Úgy kapok utánuk, mintha az életem múlna rajta. Étvágyam nem nagyon van: alattomos rosszullét kerülget. A nyál keserű hab a számban, a paplan alatt túl meleg van. Magamba erőltetek egy zsömlét, megpróbálok aludni.
Nem megy.
Fekszem a hátamon, a szoba mintha lassan forogna körülöttem. A homlokomhoz nyúlok: vajon lázam van? Érzem, ahogy jeges hideg és égető forróság szaladgál bennem, izzadságcseppek gördülnek le a homlokomon.
Megpróbálok az oldalamra fordulni, de a cső belém nyomódó vége hevesen tiltakozik, úgyhogy felhagyok vele. Vajon a láztól ilyen ködös és tompa minden, vagy a fájdalomcsillapító kezdett el hatni? Vajon eddig is ennyi vért szívott ki belőlem a gép?
Végül győz a kimerültség.
Felébredek. Vaksötétség fogad, csak a falba épített műszerek pislákolnak. Éhes vagyok, de előző nap alig ettem, úgyhogy lehet akár hajnali hat-hét óra is. A homlokom izzadtságtól hideg, a paplan alatt lucskosra ázott a pizsamám. Ahogy felhajtom, elkap a vacogás, az egész testem reszket.
Megtapogatom az oldalamat, érzem, hogy az ingem bele van ragadva valamibe. Próbálom óvatosan szétválasztani, a pizsamám szövetét átitató folyadék kérgesre száradt. Ahogy felemelem, megcsap a genny rettenetesen émelyítő, édeskés szaga, torkomba savas íz tolul.
Befogom az orrom, vizesüveg után tapogatózok. Átnedvesítek egy zsebkendőt, elkezdem letörölgetni. Minden érintés olyan, mintha tűvel szurkálnák a sebet. Rám tör a szomjúság, mélyet kortyolok a palackomból, érzem, a hideg víz jégcsapként ül meg üres gyomromban.
Mostanra tényleg megennék akármit. Még a kolbászt is.
Eszembe jut a csőben araszoló vér. Közel tartom az egyik LED-hez, opálos sötétvörösben tör át rajta a fény. Mozgatom előtte, a cső alján áll a folyadék, apró cseppek másznak a csap felé. Nem érzem gyengének magam, még nem veszíthettem túl sok vért.
Nagy nehezen kimászok az ágyból. Nem találom a papucsomat, mezítláb lépek a hideg kőre, libabőr fut végig rajtam. Egyik kezemmel a csövet tartom, a másikkal arrafelé nyújtózkodok, amerre a villanykapcsolót sejtem, de nem érem el.
Visszabotorkálok az ágyba, amíg még őrzi a testem hőjét.
Kintről semmilyen hang nem hallatszik, nincs nyoma az ügyeletnek. Itt hagytak egyedül, a gépre kötve, a sötétben. Vajon elfelejtették, hogy itt fekszem? Elveszett a kartonom a bürokrácia útvesztőjében, vagy összekevertek a szobatársammal?
Teszek egy utolsó kísérletet a kiabálással. Úgy ordítok, mint még soha életemben. A torkomat véresre karcolja a hörgés, ami előtör belőlem: nem gondoltam, hogy ki tudok adni ilyen hangot. Köhögőroham fog el, az oldalam szúró fájdalommal figyelmeztet, hogy rossz ötlet volt.
A sötétségből tompa visszhang felel.
Kábán hanyatlok vissza a párnára. Próbálok nagyon óvatosan levegőt venni. Kis adagokban, akkor el tudom magammal hitetni, hogy nem fáj. Az ágyat a lehető legkényelmesebb szögbe állítom. Tehetetlennek érzem magam.
Arra riadok fel, hogy borzasztóan, rettenetesen, irgalmatlanul éhes vagyok.
Nem emlékszem rá, hogy elaludtam volna. Felülök, a szoba meglódul velem. A homlokomat tapogatom, forró, de a kezem is az. A pizsamát friss genny tapasztja a cső körüli varráshoz; megint lemosom, kezdek kifogyni a vízből, a mosdó pedig túl messze van. Ahogy az oldalamhoz érek, észreveszem, mennyire kiállnak a bordáim: teljesen rájuk feszül a bőr, szinte érzem, ahogy dörzsöli belülről a csont.
Odakint még mindig vaksötét honol. A műszereket fürkészem, mintha más LED-ek égnének. Járt valaki itt, és átkapcsolta? Akkor meg miért van még mindig vaksötét? Mi folyik itt? Körömmel szántom végig az alkaromat, hátha felébredek.
A fájdalom valódi.
A szivattyú zúgása nem szűnt meg, sőt, mintha hangosabb lenne. Próbálok mozogni, kimászni az ágyból, hátha találok valami innivalót, de a cső nem enged. Olyan, mintha rövidebb és merevebb lenne.
Még egyszer kikiabálok a folyosóra, de a hangom vékony és elfúló.
A légzés fájdalmas. A légzés nehéz. Minden beszívásra csontrák-taréjok nyílnak az oldalamban. Minden mozdulatra éles szilánkok hasogatnak. Úgy érzem, a cső egyre mélyebbre fúrja magát, friss vér után kutatva.
Próbálom elnyomni magamban a köhögést. A víz elfogyott, a torkom rettenetesen száraz: viszket, éget. Ujjamat teljes erőből a dobhártyámnak nyomom, forgatom, közben vadul dörzsölöm nyelvemmel a garatomat belülről, hátha elmúlik a viszketés, de csak rosszabb lesz.
Jönni fognak értem. Rájönnek, hogy itt hagytak és megtalálnak. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz…
Nem merem számolni az időt, fekszem a hátamon, forog velem a sötétség. Fogalmam sincs, éhes vagyok-e vagy lázas, netán mindkettő. A számban nem maradt nyál, minden lélegzet az éltető nedvességet lopja a nyálkahártyáról. Az oldalamba hasító fájdalom vajon a gyomorsav, vagy a begyulladt seb? Vagy csak a gép szomjas lüktetése?
Minden rendben lesz…
A fények előtt mintha árnyékok mozognának. Hosszú, vékony csövek, ahogy felém kígyóznak, hogy belém marva az utolsó csepp vért is kisajtolják. Odakapok, de csak a levegőt markolom. A hadonászástól meglódul velem a kórterem.
Nem bírom tovább. Fogom a fejemet, az erek vadul lüktetnek a koponyámon, úgy érzem, mindjárt szétrobban. Nincs más lehetőség, muszáj valahogy kiszabadulnom. Felegyenesedek az ágyban, kitapogatom a csapot a cső végén, mély levegőt veszek, és elzárom.
A szívás nem marad abba.
Tekerek, nyomkodok minden lehetséges csapot, kapcsolót, hiába. Érzem, ahogy a pánik végigkúszik a gerincem mellett. Kell, hogy legyen megoldás! Letépek egy csíkot a pizsamámból, szorosan a csőre kötöm, remélve, hogy elzárja, aztán megpróbálom kirántani a csapból.
Nem enged. Akárhogy próbálkozom, a szilikon erősebb nálam.
Nincs választásom. Megint olyan mély levegőt veszek, ahogy csak tudok, ráharapok a pizsamám szegélyére, és megrántom a cső oldalamból kimeredő részét.
Undorító, szörcsögő hang, pokoli fájdalom. A szövettel a fogaim között úgy üvöltök, hogy a hangszálaim belerojtosodnak, olyan erővel harapok, hogy a fogaim majd’ kettétörnek. Úgy érzem, valaki átdöfött rajtam egy izzó acélrudat.
A cérna nem enged.
Takony, könny és izzadtság csöpög belőlem. A szívem ki akar ugrani a helyéről. Köhögnöm kell, de minden erőmet összeszedve visszatartom.
Mély lélegzet. Összeharap. Ránt.
A bőröm végre megadja magát, recsegve szakadnak ki belőle a varratok. Lelki szemeim előtt cafatos szélű seb tátong az oldalamon, hallom a vér és genny bugyborékolását benne minden lélegzetvételkor. A cső vége szörcsögve tekereg a kezemben, a falnak vágom.
Pánik lüktet minden porcikámban, ahogy a hideg padlóra rogyok. Nem bírok felállni, négykézláb mászok a folyosó felé. Ki kell jutnom innen, minél messzebb a géptől, minél messzebb a kórteremtől…
Valami elkapja a bokámat, és visszaránt. Cső döf az oldalamba, szomjasan fúrja előre magát az összeroncsolt mellhártyában. Egy másik a számba hatolva a gégémen kúszik lefelé, fuldokolni kezdek.
Mellkasomat körülfonják a műanyag nyúlványok, megfeszülnek, kipréselnek belőlem minden korty levegőt. Öklendezve, kétségbeesetten vergődöm, próbálom lefejteni magamról a csöveket, de egyre erősebben szorítanak. A szemem előtt vadul táncolnak a fénypontok.
A tüdőm sípolva küzd minden csepp lélegzetért, de végül megadja magát.
Fájdalom ébreszt.
Fekszem az ágyamban, pánikszerűen lélegzek, minél mélyebbeket, hogy a mellkasom rendesen kitáguljon. Azt mondta az orvos, csak nagyon ritkán újul ki. Ne lepődjek meg, ha néha elkap a pánik, a rosszul adagolt gyógyszereknek a hallucinációkon kívül hosszú távú mellékhatásai is lehetnek.
Már egy hete kiengedtek. Édesanyám ezerszer bocsánatot kért, amiért nem jöttek meglátogatni, egy ronda vírusfertőzés mindenkit letepert a családban. Amikor meghallotta, hogy kitéptem magamból a csövet, majdnem elájult.
Holnap kell visszamennem kontrollra.
A fájdalom az oldalamban nem akar elmúlni, jeges félelem kúszik a tagjaimba. Egyetlen ima forog a fejemben: Istenem, add, hogy ne legyen megint légmell. Istenem, add, hogy ne legyen megint légmell. Istenem, add, hogy ne legyen megint légmell...
Tegnap este úgy feküdtem le, hogy biztos túl sok volt a vacsora, vagy csak a rekeszizmom kínoz, de az el szokott múlni pár órán belül. Reggeli közben azon töprengek, elmenjek-e orvoshoz, de végül úgy döntök, nem annyira súlyos a helyzet.
Útban az egyetemre kitapasztalom, hogyan működik: ha sietek, jobban fáj. Ha mélyen beszívom a levegőt, akkor is. Ha alig lélegzek, és a törzsem közelítőleg egy vonalban van a lábammal, akkor szinte nem is érzem. Az állapota nem változik: se nem javul, se nem romlik.
A délelőtt lassú kínszenvedés. Mire vége az óráknak, egyetlen gondolat kavarog a fejemben: érjek be végre a rendelőbe, mondja meg a doki, mi a bajom, adjon rá valamit, és múljon el végre.
A háziorvos megkopogtat, meghallgatja a tüdőmet, a vállát vonogatja. A biztonság kedvéért elküld röntgenre és ultrahangra. Szerencsére nincs nagy sor, hamar szólítanak.
– Ólomszoknyát felcsatolni, karokat a magasba, mélyen beszív! Egy, kettő, három, jól van, kiengedheti, végeztünk. Tegye csak le oda, öltözzön fel, üljön le kint, mindjárt adjuk a leletet.
– Meg is vagyunk. Pneumothorax. Légmell. Levegő ment a mellhártya és a tüdőszövet közé. Érte valamilyen fizikai trauma? Megütötte magát, ilyesmi? Nem? Lehet spontán is, az ilyen vékony, magas fiatalembereknél gyakori. Mindjárt jön a mentő, ez a protokoll. Van valaki, akit fel tud hívni? Jól van. Negyedóra alatt ideérnek? Rendben, addig ne menjen sehova.
* * *
A mentősök nagyon kedvesek, udvariasak. Szépen megkérnek, hogy feküdjek fel a hordágyra, kicipelnek a kocsihoz, betolnak. Anyám végig mellettem, jobban meg van ijedve, mint én, próbálok megnyugtatóan mosolyogni rá. A mentős sztorikat mesél, miközben a kezemet lefújja fertőtlenítővel. Kibontja az orvosi zöld csomagolásból a tűt, megkeresi a vénámat és beledöfi. Azt tanácsolja, hogy ezentúl ne nagyon mozgassam a csuklómat.
Villogót kapcsolnak, száguldunk végig a városon. A mentőságy egészen kényelmes, a fejem felett fények suhannak, télen korán sötétedik. Anyám megkérdezi, hova visznek, nem ismerős a név. A mentős elmagyarázza, hogy ez egy régi kórház, amit nemrég újítottak fel. Kicsit kint van a város szélén, de most vettek nagyon sok pénzért vadiúj eszközöket.
Hamar ott vagyunk, kitolnak a kocsiból, be a váróterembe. Leültetnek egy padra, hallom, ahogy a mentős veszekszik a pultnál állóval. – Nem, nem érdekel, hogy kevesen vagytok, nem fogom átvinni máshova. Nincs több ágy, érted? Ti vagytok az ügyelet. A srác amúgy is jól van, nem lesz vele gond. Itt írd alá! Gyerünk! Már kaptunk egy hívást, mennünk kéne.
Kapok egy tolókocsit és egy nővért magam mögé. Betolnak a liftbe, csikorogva megindulunk felfelé. Hárman alig férünk el, szűk a hely. Fertőtlenítőszag mar az orromba, a letisztult, ragyogó LED-izzó fényében még jobban látszanak a padlón az évtizedes, levakarhatatlan foltok. Izzadtság csorog az oldalamon a pulóver alatt.
Betolnak a műtőbe. Anyámat kiküldik, levetkőzök felül. Letörölgetnek fertőtlenítővel, megint tűt böknek belém. Várok, zsibbad az oldalam. A sebész hunyorgó, őszülő férfi. Szűkszavú, látszik, hogy fáradt. Felfektet az asztalra, féloldalasan.
A szikéből csak a nyomást érzem. Ellenállok a kísértésnek, hogy odanézzek, pedig egészen jól bírom az ilyesmit. Újabb nyomás, majd rántás. – Vegyen mély levegőt, és tartsa jól bent! – Olló nyisszan, valamit belém nyomnak, érzem az öltéseket. Gyorsan vége, felülök, a sebész letörölgeti az oldalamat.
Egy ujjnyi vastagságú cső lóg ki belőlem, vastag cérnával a bőrömhöz varrva. A végét műanyag szelep zárja le. A nővér visszaültet a kocsiba, megint gurulunk. Négyágyas kórterembe visznek, csak egy békésen szuszogó öregúrral kell osztoznom rajta.
Átöltöztetnek, lefektetnek. A falból csapok állnak ki, az egyiket rám kötik. A nővér figyelmeztet, hogy nagyon fog fájni, és megnyitja a szelepet.
Korábban nem hittem el, hogy létezik olyan fájdalom, aminél a halál is jobb, de a szörcsögő hangú szivattyú után kénytelen vagyok újragondolni ezt a kérdést. A doktor azt mondta, a tüdőszövet dörzsöli a mellhártyát.
Szinte észre sem veszem, ahogy a csuklómból kilógó tűre infúziót kötnek. A nővér biztosít róla, hogy nemsokára hatni fog a fájdalomcsillapító, anyám a kezemet fogja, végigsimít a homlokomon. Csak egy bágyadt nyögésre futja tőlem.
Nem emlékszem rá, mikor tűnik el a haloványan megvilágított, négyágyas kórterem, mikor hallgatnak el az éjjeli ügyelet zajai. Az álom és a morfium kéz a kézben vezetnek át egy szebb, kellemesebb világba, ahol nem érzem a szivattyú küzdelmét a testembe szorult levegővel.
* * *
A reggeli napfény és a hátamba mélyedő cső ébreszt. Pár próbálkozás után rájövök, hogyan tudom ágyamat fotellé alakítani, és végre világosban, tiszta fejjel vehetem szemügyre szobatársamat.
Félig kopasz, alig pár ősz hajszál tarkítja a fejét. Felpillant az ölében tartott könyvből, megigazítja orrán a szemüvegét, és félszegen int. Viszonzom, próbálok mosolyogni. Mondani akar valamit, de helyette nedves, hörgős köhögés kapja el.
A kórterem falait frissen festették, de néhol már most potyog a vakolat. Ablak nincs, a neonlámpák kékes árnyalatúra festik a fehér paplanokat. Mellettem apró éjjeliszekrény, a legfelső fiókja zárható, de nincs hozzá kulcsom. A hátizsákomba túrok, nem hiányzik semmi.
Meghozzák a reggelit. Beindul a beszélgetés az öreggel, először a szokásos körök, mit tanulok, miért vagyok itt. Elmeséli, hogy fiatal korában ő is járt egyetemre, pedig az akkor még milyen nagy szó volt! Utána hirtelen elhallgat, körülnéz, és bizalmasan suttogóra fogja:
- A géppel vigyázzon, fiam! Aki maga előtt itt feküdt, az is fiatal, erős srác volt. Pár napot töltött a csövön és teljesen összeaszott, rá se lehetett ismerni. A végén újra kellett éleszteni, majdnem belehalt.
Kínosan vigyorgok, magamban elkönyvelem, hogy megártott neki az egyedüllét.
Délelőtt megérkezik apám is. Behoz pár könyvet, wc-papírt, tiszta ruhát, szappant, törölközőt, a legszükségesebbeket. Elmeséli, hogy a doki szerint két-három napig leszek még a csövön, utána egy napig még nézik, tényleg visszatapadt-e a mellhártya, és aztán mehetek is. Panaszkodik egy kicsit, hogy milyen nehéz volt bárkit találni, aki eligazítja, és hogy milyen egyformák a kórtermek. Azzal hagy magamra, hogy holnap is jön valaki.
A telefonomhoz nyúlok, de persze internet nincs. Olvasok. Tüntetően félrenézek, ahogy pelenkát cserélnek az öregnek. Párszor még beszélünk, udvariasan válaszolgatok, szerencsére nem hozza megint elő a történetet.
A csuklómban idegesítően viszket a kanül, az oldalamból kilógó csőben halványrózsaszín buborékok mocorognak. A nővér, mielőtt még lekapcsolná a villanyt, feljebb csavarja a szivattyút, és újabb adag infúziót rak be. Már csak a fájdalomcsillapító ködére várok.
* * *
Amikor felébredek, a szomszédtól éppen vért vesznek, egy tucat, színes kupakú ampullát töltenek meg vele. Mire végeznek, egy árnyalattal fehérebbnek látszik.
Reggeli után a könyveimet bújom, de nem kötnek le. Zsong a fejem, a végtagjaim türelmetlenek. Valamit csinálnom kell, a betűk nem elegendőek. Vajon mikor jönnek be meglátogatni?
Az ebédnek már a szagától is kis híján rosszul leszek. Réges-régen, kiskoromban egyszer bőségesen bevacsoráztam füstölt kolbászból, aztán estére letepert a rotavírus. Azóta képtelen vagyok bármiféle disznóbélbe tekert darálékhoz nyúlni.
Este megjönnek az öregért. A lánya is itt van, széles mosolyú háziasszony. Egy egész kosárnyi édességet hoz, amiből nekem is jut. Rettenetesen hálás vagyok, a nagy részét azonnal el is tüntetem. A nővér kerekesszékbe segíti az öreget, elbúcsúzunk, és a műtő felé veszik az irányt.
Megjön a vacsora. Két zsemle, konzervmáj, paprika. Az öregnek is hoztak, azt is megkapom. Nem is bírom megenni, túl sok volt az édesség. Egyre jobban fáj a hátamba ékelődő cső, próbálok úgy helyezkedni, hogy ne érezzem, de nem megy.
Kezd hiányozni a fürdés, a mozgás. Rájövök, hogy egész nap nem járt nálam senki és ez felidegesít. Kiáltozok a nővérnek, de nincs válasz. Megpróbálok aludni egy kicsit, hátha attól jobb lesz.
Mozgásra ébredek. A háziasszony pakolja össze az öreg cuccait. Megkönnyebbülök, egészen addig, amíg észre nem veszem, hogy sír. Néha szipog egyet, megtörli a szemét.
Összeszorul a gyomrom. Lehunyom a szemem, próbálom magam elé idézni az öregember arcát, de csak pár vonást sikerül. Túl kevés ideig ismertem, hogy gyászt érezzek. Még a nevére sem emlékszem.
Egyedül maradok.
* * *
Reggel veszem észre, hogy a telefonom nincs meg.
Amikor ezt szóvá teszem, a reggelit hozó nővér szabályosan kinevet. Megvonja a vállát: ha valaki elöl hagyja a cuccait, azért nem vállalnak felelősséget. Tettem volna értékmegőrzőbe. Hogy haza akarok telefonálni? A kórházi vonalakat magáncélra nem lehet használni.
A kacsát elfelejtette, kénytelen vagyok magamnak kiüríteni egy ásványvizes üvegbe. Pár csepp a lepedőre is jut, próbálok nem hozzáérni. Magamban átkozom saját idiótaságomat, amiért nem raktam el jobb helyre a telefont, vagy nem hozattam be papírt-ceruzát. Miért nem jönnek meglátogatni? Mi a fene van ezzel a kórházzal?
A cső is jobban nyom a szokottnál, és mintha a varrás is húzná a bőrömet. Viszket, megvakarom, fájdalom hasít belém. A cső körül vörös és duzzadt, de gondolom, ez normális, ha már hozzám van varrva. A folyadékcseppek viszont mintha élénkebb vörösben játszanának.
Csak most tűnik fel, hogy a kórteremben nincs óra.
Megérkezik a vacsora és a morfium, ezúttal tabletták formájában. Úgy kapok utánuk, mintha az életem múlna rajta. Étvágyam nem nagyon van: alattomos rosszullét kerülget. A nyál keserű hab a számban, a paplan alatt túl meleg van. Magamba erőltetek egy zsömlét, megpróbálok aludni.
Nem megy.
Fekszem a hátamon, a szoba mintha lassan forogna körülöttem. A homlokomhoz nyúlok: vajon lázam van? Érzem, ahogy jeges hideg és égető forróság szaladgál bennem, izzadságcseppek gördülnek le a homlokomon.
Megpróbálok az oldalamra fordulni, de a cső belém nyomódó vége hevesen tiltakozik, úgyhogy felhagyok vele. Vajon a láztól ilyen ködös és tompa minden, vagy a fájdalomcsillapító kezdett el hatni? Vajon eddig is ennyi vért szívott ki belőlem a gép?
Végül győz a kimerültség.
* * *
Felébredek. Vaksötétség fogad, csak a falba épített műszerek pislákolnak. Éhes vagyok, de előző nap alig ettem, úgyhogy lehet akár hajnali hat-hét óra is. A homlokom izzadtságtól hideg, a paplan alatt lucskosra ázott a pizsamám. Ahogy felhajtom, elkap a vacogás, az egész testem reszket.
Megtapogatom az oldalamat, érzem, hogy az ingem bele van ragadva valamibe. Próbálom óvatosan szétválasztani, a pizsamám szövetét átitató folyadék kérgesre száradt. Ahogy felemelem, megcsap a genny rettenetesen émelyítő, édeskés szaga, torkomba savas íz tolul.
Befogom az orrom, vizesüveg után tapogatózok. Átnedvesítek egy zsebkendőt, elkezdem letörölgetni. Minden érintés olyan, mintha tűvel szurkálnák a sebet. Rám tör a szomjúság, mélyet kortyolok a palackomból, érzem, a hideg víz jégcsapként ül meg üres gyomromban.
Mostanra tényleg megennék akármit. Még a kolbászt is.
Eszembe jut a csőben araszoló vér. Közel tartom az egyik LED-hez, opálos sötétvörösben tör át rajta a fény. Mozgatom előtte, a cső alján áll a folyadék, apró cseppek másznak a csap felé. Nem érzem gyengének magam, még nem veszíthettem túl sok vért.
Nagy nehezen kimászok az ágyból. Nem találom a papucsomat, mezítláb lépek a hideg kőre, libabőr fut végig rajtam. Egyik kezemmel a csövet tartom, a másikkal arrafelé nyújtózkodok, amerre a villanykapcsolót sejtem, de nem érem el.
Visszabotorkálok az ágyba, amíg még őrzi a testem hőjét.
Kintről semmilyen hang nem hallatszik, nincs nyoma az ügyeletnek. Itt hagytak egyedül, a gépre kötve, a sötétben. Vajon elfelejtették, hogy itt fekszem? Elveszett a kartonom a bürokrácia útvesztőjében, vagy összekevertek a szobatársammal?
Teszek egy utolsó kísérletet a kiabálással. Úgy ordítok, mint még soha életemben. A torkomat véresre karcolja a hörgés, ami előtör belőlem: nem gondoltam, hogy ki tudok adni ilyen hangot. Köhögőroham fog el, az oldalam szúró fájdalommal figyelmeztet, hogy rossz ötlet volt.
A sötétségből tompa visszhang felel.
Kábán hanyatlok vissza a párnára. Próbálok nagyon óvatosan levegőt venni. Kis adagokban, akkor el tudom magammal hitetni, hogy nem fáj. Az ágyat a lehető legkényelmesebb szögbe állítom. Tehetetlennek érzem magam.
* * *
Arra riadok fel, hogy borzasztóan, rettenetesen, irgalmatlanul éhes vagyok.
Nem emlékszem rá, hogy elaludtam volna. Felülök, a szoba meglódul velem. A homlokomat tapogatom, forró, de a kezem is az. A pizsamát friss genny tapasztja a cső körüli varráshoz; megint lemosom, kezdek kifogyni a vízből, a mosdó pedig túl messze van. Ahogy az oldalamhoz érek, észreveszem, mennyire kiállnak a bordáim: teljesen rájuk feszül a bőr, szinte érzem, ahogy dörzsöli belülről a csont.
Odakint még mindig vaksötét honol. A műszereket fürkészem, mintha más LED-ek égnének. Járt valaki itt, és átkapcsolta? Akkor meg miért van még mindig vaksötét? Mi folyik itt? Körömmel szántom végig az alkaromat, hátha felébredek.
A fájdalom valódi.
A szivattyú zúgása nem szűnt meg, sőt, mintha hangosabb lenne. Próbálok mozogni, kimászni az ágyból, hátha találok valami innivalót, de a cső nem enged. Olyan, mintha rövidebb és merevebb lenne.
Még egyszer kikiabálok a folyosóra, de a hangom vékony és elfúló.
A légzés fájdalmas. A légzés nehéz. Minden beszívásra csontrák-taréjok nyílnak az oldalamban. Minden mozdulatra éles szilánkok hasogatnak. Úgy érzem, a cső egyre mélyebbre fúrja magát, friss vér után kutatva.
Próbálom elnyomni magamban a köhögést. A víz elfogyott, a torkom rettenetesen száraz: viszket, éget. Ujjamat teljes erőből a dobhártyámnak nyomom, forgatom, közben vadul dörzsölöm nyelvemmel a garatomat belülről, hátha elmúlik a viszketés, de csak rosszabb lesz.
Jönni fognak értem. Rájönnek, hogy itt hagytak és megtalálnak. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz…
Nem merem számolni az időt, fekszem a hátamon, forog velem a sötétség. Fogalmam sincs, éhes vagyok-e vagy lázas, netán mindkettő. A számban nem maradt nyál, minden lélegzet az éltető nedvességet lopja a nyálkahártyáról. Az oldalamba hasító fájdalom vajon a gyomorsav, vagy a begyulladt seb? Vagy csak a gép szomjas lüktetése?
Minden rendben lesz…
A fények előtt mintha árnyékok mozognának. Hosszú, vékony csövek, ahogy felém kígyóznak, hogy belém marva az utolsó csepp vért is kisajtolják. Odakapok, de csak a levegőt markolom. A hadonászástól meglódul velem a kórterem.
Nem bírom tovább. Fogom a fejemet, az erek vadul lüktetnek a koponyámon, úgy érzem, mindjárt szétrobban. Nincs más lehetőség, muszáj valahogy kiszabadulnom. Felegyenesedek az ágyban, kitapogatom a csapot a cső végén, mély levegőt veszek, és elzárom.
A szívás nem marad abba.
Tekerek, nyomkodok minden lehetséges csapot, kapcsolót, hiába. Érzem, ahogy a pánik végigkúszik a gerincem mellett. Kell, hogy legyen megoldás! Letépek egy csíkot a pizsamámból, szorosan a csőre kötöm, remélve, hogy elzárja, aztán megpróbálom kirántani a csapból.
Nem enged. Akárhogy próbálkozom, a szilikon erősebb nálam.
Nincs választásom. Megint olyan mély levegőt veszek, ahogy csak tudok, ráharapok a pizsamám szegélyére, és megrántom a cső oldalamból kimeredő részét.
Undorító, szörcsögő hang, pokoli fájdalom. A szövettel a fogaim között úgy üvöltök, hogy a hangszálaim belerojtosodnak, olyan erővel harapok, hogy a fogaim majd’ kettétörnek. Úgy érzem, valaki átdöfött rajtam egy izzó acélrudat.
A cérna nem enged.
Takony, könny és izzadtság csöpög belőlem. A szívem ki akar ugrani a helyéről. Köhögnöm kell, de minden erőmet összeszedve visszatartom.
Mély lélegzet. Összeharap. Ránt.
A bőröm végre megadja magát, recsegve szakadnak ki belőle a varratok. Lelki szemeim előtt cafatos szélű seb tátong az oldalamon, hallom a vér és genny bugyborékolását benne minden lélegzetvételkor. A cső vége szörcsögve tekereg a kezemben, a falnak vágom.
Pánik lüktet minden porcikámban, ahogy a hideg padlóra rogyok. Nem bírok felállni, négykézláb mászok a folyosó felé. Ki kell jutnom innen, minél messzebb a géptől, minél messzebb a kórteremtől…
Valami elkapja a bokámat, és visszaránt. Cső döf az oldalamba, szomjasan fúrja előre magát az összeroncsolt mellhártyában. Egy másik a számba hatolva a gégémen kúszik lefelé, fuldokolni kezdek.
Mellkasomat körülfonják a műanyag nyúlványok, megfeszülnek, kipréselnek belőlem minden korty levegőt. Öklendezve, kétségbeesetten vergődöm, próbálom lefejteni magamról a csöveket, de egyre erősebben szorítanak. A szemem előtt vadul táncolnak a fénypontok.
A tüdőm sípolva küzd minden csepp lélegzetért, de végül megadja magát.
* * *
Fájdalom ébreszt.
Fekszem az ágyamban, pánikszerűen lélegzek, minél mélyebbeket, hogy a mellkasom rendesen kitáguljon. Azt mondta az orvos, csak nagyon ritkán újul ki. Ne lepődjek meg, ha néha elkap a pánik, a rosszul adagolt gyógyszereknek a hallucinációkon kívül hosszú távú mellékhatásai is lehetnek.
Már egy hete kiengedtek. Édesanyám ezerszer bocsánatot kért, amiért nem jöttek meglátogatni, egy ronda vírusfertőzés mindenkit letepert a családban. Amikor meghallotta, hogy kitéptem magamból a csövet, majdnem elájult.
Holnap kell visszamennem kontrollra.
A fájdalom az oldalamban nem akar elmúlni, jeges félelem kúszik a tagjaimba. Egyetlen ima forog a fejemben: Istenem, add, hogy ne legyen megint légmell. Istenem, add, hogy ne legyen megint légmell. Istenem, add, hogy ne legyen megint légmell...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése