Szikra

A vízinövény utasai - 0. rész

- Apa, nézd, milyen szép köveket találtak nekem az árnyékok!

- Jól van, de ezerszer megmondtam már, hogy ne beszélj róluk. Nekünk se. Most pedig menj vissza játszani.

A kislány arca megkomolyodik, bólint, majd szinte táncolva szalad tovább a másik üregbe, léptei visszhangot vernek a barlang falai közt. A kezében tartott kavicsokat össze-összeüti, fehér szikrák fényét verik vissza a nedvesen csillogó falak.

Mihez kezdjen vele?

Ez a kérdés forog a fejében, amióta megtudta, hogy nemsokára a lánya beavatást nyer a törzsbe. Onnantól fogva rá is vonatkoznak a szigorú törvények, amik minden lépést felügyelik, és megtiltanak bármilyen érzelemből történő cselekedetet. Sírást, étellopást, mások bántalmazását.

A kislányának, aki mindenütt árnyékembereket lát, ez lehetetlen.

Hallja, ahogy a sötétséggel beszélget, érzi a félelem szorítását a torkán. Ha nem tanítja meg arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy kell, hamar megtörténik vele a legrosszabb: megjelölik, majd kitaszítják. Aki pedig nem élvezi a törzs védelmét, az hamar szomjan hal odakint.

Ha előbb nem égeti szénné a Nap.

Magához hívja a kislányát, elmagyarázza neki, hogy az árnyékemberek nem léteznek. Hogy senkinek sem szabad beszélnie róluk. Hogy soha, semmilyen körülmények között nem sírhat, nem kiabálhat. Hogy mindenben engedelmeskednie kell a mantráknak, amik az életüket irányítják.

Alig figyel rá.

Megragadja, és maga felé fordítja. Mélyen a szemébe néz. Lassan, tagoltan elismétel mindent, szóról szóra. A kőmaszk mögött legszívesebben ordítana. Érzi, ahogy a harag lassan elkezd pumpálni benne.

A lány arcán könnyek csorognak. Megkérdezi, mikor hagyja békén. A gonosz árnyékbácsi is bántotta őt, és most apa is megbünteti.

Elengedi. Mélyeket lélegzik.

Kell lennie megoldásnak. Olyan nincs, hogy a lányát, aki semmi rosszat nem csinált, megbüntessék, csak azért, mert más. Muszáj, hogy megértsék, hogy képtelen őt megváltoztatni, akárhogy is próbálkozik.

Mi van, ha nem őt változtatja meg?

Mi van, ha az egész törzset?

* * *

Lefekvés előtt elmondja a párjának.

Alaposan átgondol minden részletet. A törvények szentek. Nem mondhat nekik ellent egyenesen. Azonnal megbüntetnék. Viszont, a törvények, bár legtöbbször egyértelműen fogalmaztak, hagytak szürke foltokat. Ő nem akar a törvények ellen beszélni.

Ő a törvények átértelmezését akarja.

A nő, akivel minden éjszakát töltött, aki a kislánynak életet adott, figyelmesen végighallgatja. Figyelnek arra, hogy senki ne hallhassa meg őket, a lehető leghalkabban beszélnek, amikor már mindenki alszik. Egyszer sem szól közbe. Amikor végez, a párja megígéri, hogy nem mondja el senkinek.

Viszont ő maga nem hajlandó részt venni benne.

Nem tud elaludni. Forgolódik, hallgatja a törzs neszeit, a vízcseppeket, a saját szívverését. Arra gondol, milyen szörnyű lenne, ha elkapnák. Hogy szinte lehetetlen megváltoztatni ennyi ember gondolkodásmódját. Hogy eleve kudarcra van ítélve.

Miután felkelnek, úgy dönt, egyelőre nem tesz semmit. Még megtaníthatja a lányának, hogyan kell viselkedni. Nem lesz semmi baj. A mantrák lekötik minden gondolatát, amíg ébren van, szinte el is felejti az ötletet.

Aztán meghallja a semmivel össze nem téveszthető sírást.

Igyekszik úgy sietni, hogy ne vegyék észre. A kislány nem bömböl, hanem sírdogál. Folyamatosan. Keservesen. Megállíthatatlanul.

Megkérdezi, mi a baj. Az árnyékemberek közül egy öreg bácsi egész nap azzal fenyegette, hogy álmában megeszi. Akárhogy győzködi, hogy nem létezik semmiféle bácsi, a sírás nem akar csillapodni. A barlang sötétjébe mutogat, onnan szokott előjönni.

Végül aztán elfárad és elalszik. Ahogy békésen, könnyáztatta maszkban szuszog, az apának majd meghasad a szíve érte. Nincs kérdés. Nincs másik lehetőség. Nincs várakozás.

Most kell cselekednie.

Elejt pár szót egy másik férfinak, amikor vizet hordanak. Neki is van gyereke, az övé is problémás. Nehezen tanul mantrákat. Még mindig nem tudja a kőbe vésett jeleket olvasni. Az ilyesmit megússza ételmegvonással, de később nem lesznek ilyen elnézők.

Szól másoknak is. Egy anya, akinek a gyermeke dadog. Egy másik, akié szeret nála gyengébbeket bántani. Egy apa, akinek a párját megölte egy kitaszított, és nincs ideje a gyerekét tanítgatni.

Gyűlésre hívja őket.                           

* * *

Mindenki ott van.

Nem jöttek aznap érte, hogy megbüntessék. Senki sem árulta el. Ez jó jel. Férfiak és nők, fekete kőből faragott maszkok mögött bizonyára aggódó tekintetek. Szülők, akik féltik a gyermekük jövőjét.

Biztos, ami biztos, kívülről megtanulta a beszédet. A napi mantra helyett azt ismételgette. Egy napi ételmegvonást kibír ezért. A tét túl nagy. Ha hibázik, az egész családjának vége. Talán a párját nem bántanák, de még az sem biztos.

A szavai teljesen érzelemmentesek. Tiszta, hideg logikára épít. A problémás gyermekek nagyobb veszélyt jelentenek magukra, mint a törzsre. Ha csak büntetik őket, előbb-utóbb kitaszítottak lesznek. A törzs sokkal jobban jár, ha ezt nem hagyja megtörténni. Gyorsabban tud növekedni, nem kell idegeneket befogadnia.

A törvények maradjanak. Az egyetlen kérése, hogy bővítsék őket. Essenek különleges elbírálás alá a fiatalabbak, amíg még túl kicsik a gyermeknemzéshez. Aki nem érzelmi okból, hanem folyamatos belső vagy külső problémából adódóan képtelen követni a törvényeket betű szerint, kapjon felmentést.

A többiek hallgatják, és nem szólnak semmit. A bőrükön fénylő mintázatok mellett, mint megannyi összeesküvő szoronganak a vízvájta üregben. Csönd van. Senki nem akar vagy mer megszólalni.

Végül az egyik nő töri meg a hallgatást. Nem mond semmit a beszédről. Csak arról biztosítja a többieket, hogy nem fog beszélni a gyűlésről. Mindenki más bólogat, majd lassan mind távoznak. A férfi egyedül marad a párjával.

Keveset beszélnek. A nőnek nem tetszik a dolog. Aggódik. A férfi nem törődik vele.

Reménykedik benne, hogy szavai nyitott fülekre találtak. Hogy lesznek, akik mellé állnak, ha kell. Hogy talán el tud indítani valamit. Valami változást, amitől mindenkinek jobb lesz.

Azon gondolkozik, kinek beszélhetne még erről. Eszébe jutnak azok, akik állandóan ételmegvonással vannak sújtva. Azok, akik nem illeszkednek a törvények szigorú világába.

Azok, akiket cserben hagyott a törzs, mert mások.

* * *

Végül csak négyen ülnek az üregben, távol a békésen alvó törzstől.

Az első egy öregedő férfi. Nem beszél túl sokat. Mindent megjegyez. Jól mennek neki a mantrák, de nehéz elmagyarázni neki, ha újat kell tanulnia. Bármiféle ügyességet igénylő fizikai munkát elront. Nem szereti, ha sokan vannak körülötte, most is kényelmetlenül feszeng.

A második egy középkorú nő. Sosem választották ki arra, hogy gyermeket nemzzen. Párja is csak fiatalon volt, egy rövid ideig. Ideje nagy részét a növénynél tölti, betakarító. Ha le kell jönni a föld alá, próbál minél messzebb vonulni mindenkitől.

Mindezt azért, mert időről időre hangosan felnevet. Most rongyot tömött a szájába, hogy senki se hallja, de láthatóan nem érzi jól magát. Szenved. A testét folyton át-átjárja a remegés, amit fojtott hangok kísérnek.

A harmadik szintén nő, fiatal, de mozdulatai reszketegek. Mindenki tudja, hogy ha hangos zajt hall, összeesik és rángatózni kezd, miközben nyugtató mantrát mormol kétségbeesetten. Néha sír is. Ő is próbálja kerülni a törzs többi tagját. Ha csak teheti, az eget bámulja, miközben mantrákat mond magában. Idelent állandóan befogott füllel közlekedik, mert a visszhang könnyen felerősít minden zajt.

A negyedik az apa.

Elmondja ugyanazt. Főleg a második pontot emeli ki. A törvények értelmetlen szigorát azokkal szemben, akik nem úgy működnek, mint a többiek. Azt, hogy nem kell megszüntetni őket, csak kibővíteni.

A lelkükre köti, hogy terjesszék azoknak, akikről tudják, hogy nyitottabbak az ilyesmi felé. Azoknak, akik néha elnéznek nekik egy-egy törvényszegést. Azoknak, akik többet hallgatnak a saját ösztöneikre, mint a szabályokra.

Megígérik. Azt is, hogy senkinek sem szólnak róla.

* * *

Torkában dobogó szívvel fekszik vissza a párja mellé. Gondosan ellenőrzi, nem ébredt-e fel a kislánya. Körülnéz, hallgatózókat jelentő fénylő bőrminták után kutatva. Senki.

Lemegy a nap. Kimennek a felszínre.

Volt ideje még hét emberrel beszélni a törzsből. Gondosan válogatta ki őket, olyanokat, akiket jól ismert. Akikről tudta, hogy nem akarnának ártani neki vagy a lányának. Elmondta, amit a többieknek. Nem mindenki értett egyet vele.

Állandóan attól fél, hogy valaki elárulja.

Amikor elkezdte, tudta, hogy veszélyes, amit csinál, de nem tehetett más. Mostanra az elővigyázatosság lett a mindene. Ha meglát valakit, az első gondolata, hogy megbízhat-e benne. Hogy vajon, ha beszélne vele, mit reagálna. Hogy vajon, ha látná rajta az árulást, meg tudná-e győzni. Ha nem, el tudná-e tüntetni a holttestét.

Keveset alszik. A párja ételét eszi, aki most már nem beszél vele. A kislánya mondja helyette a mantrákat.

Amikor gyűlésre hívják, igyekszik a lehető legnyugodtabb, legközömbösebb hangon válaszolni, pedig a szíve majd kiugrik a helyéről. Mi van, ha elárulták? Mi van, ha vége? Lesznek-e elegen, akik támogatják? Lesznek-e elegen, akik változást akarnak?

Nem nevezik meg őt. Egy öreg férfi arról beszél, hogy sokat beszélnek mostanság a törvényekről. Hogy változtatni kéne rajtuk. Az ilyesmi veszélyes, büntetendő. Ha valaki tudja, kitől erednek ezek a gondolatok, álljon elő, és jutalmat kap. Az apának úgy lüktet a feje, mintha szét akarna robbanni. A szeme villámként cikázik maszkról maszkra.

Senki sem mozdul.

Egy másik férfi beszédet mond a törvények szentségéről. Ennek hatását rontja kissé, hogy a nyelve meg-megbicsaklik. Néha leragad egy-egy szónál. A lényeget azonban megérti mindenki: a törvények bármilyen bővítése vagy kiegészítése olyan, mintha eltörölnék őket.

Sokan helyeselnek. Mások nem mozdulnak. Úgy tűnik, kicsit többen értenek egyet vele, mint nem. Az apa megpróbálja megegyezni, kik bólogattak, de sokan vannak, és nem jut a végére.

Este megint meg kell vigasztalnia a kislányát. Szólnak neki, hogy legközelebbi napfelkelte előtt beavatják, addigra álljon készen. Érzi, ahogy a tehetetlenség eluralkodik rajta. Még túl sokan vannak ellene.

Ha változást akar, tennie kell érte. Eszébe jutnak a vöröses kövek, amikkel a kislánya szokott játszani. A szikrák, az égető fájdalom, a száraz haj, ahogy lángra kapott tőle. Le kellet locsolnia, hogy elaludjon.

Eszébe jut a növény.

* * *

Mindenki alszik, amikor kilopakodik a kunyhóból. A markában ott lapulnak a kövek. A növény nincs nagyon messze, alig pár száz lépés. Szélesen, sápadtzölden terjeszkedik, indái több száz lépésre nyúlnak. Ez biztosít mindent a törzsnek: ételt és ruhát. Ez az egyetlen dolog, ami ellenáll a napnak. Ez az egyetlen élőlény rajtuk kívül a kősivatagban.

Egy helyütt lekaparja a nyálkát róla, érzi, hogy alatta száraz, de puha, szivacsos. Mint a termése, amit esznek. Kitép egy keveset a hajából, azt gyújtja meg először. Aztán a növényt.

Körbenéz, hogy látja-e valaki a tüzet. Nagyon fényes. Kerülő úton megy vissza a kunyhókhoz. Jól emlékszik, melyikben lakik a férfi, aki ellene beszélt. Itt az ideje, hogy megkapja, amit megérdemel.

A köveket elrejti a kunyhóban.

Eszébe jut, hogy el kéne oltania a tüzet, de mintha a kunyhók közül hangokat hallana. Amilyen gyorsan csak tud, visszarohan a párja mellé, és lefekszik aludni. Fülel. Lépteket hall, vagy csak a szél neszez?

A nő felébred mellette. Suttogva kérdezi, mi történt.

Nem válaszol. Amikor a párja fenyegetőzni kezd, elmondja neki. Megnyugtatja, hogy a tűz úgysem terjedhet tovább. A nyálka nedves, elaltatja. Egy kis darab elég, és kész. A lényeg, hogy az emberek az ő oldalukra álljanak. Bármi áron. A lányuk élete a tét. Ha csak egy szót is szól, mindennek vége.

A nő hallgat.

* * *

Mire felkelnek, a növényből csak hamu marad, és a Mag, amiről azt mondják elpusztíthatatlan. A termést adó indák, a nők gyermekgátlóját termelő kelyhek, a ruhához növesztett vékony rostok mind a tűz martalékává lettek.

A törzs gyűlést hirdet. Az emberek kétségbeesettek. A növény nélkül nem lesz mit enniük. A növény nélkül nincs élet. A kérdés egyértelmű: ki tehette? Az apa javasolja, hogy nézzenek szét a kunyhókban.

Hamar előkerülnek a szikracsináló kövek.

Hiába védekezik dadogva a vádlott. Hiába bizonygatja, hogy a törvények szerint egyértelmű bizonyíték nélkül nem szabad súlyos büntetést kiszabni. Hiába mondja, hogy ő nem is járt a növény közelében.

A törzs dühös. Vért akarnak.

Előkerülnek a kőkések. Az ítélet: megjelölés. Lerángatják róla a maszkot, a bőrébe karcolnak. A kislány elsírja magát, és az anyja lábához bújik. A nő pedig, aki eddig komoran hallgatott, megszólal. A hangja halk, mégis mindenki felé fordul. Elmondja, ki tette.

A törzs nem várja meg az ítéletet. Nincs megjelölés. Nincs kitaszítás. Csak dühös emberek.

A párjának megkegyelmeznek, mert igazat mondott. A lány beavatásával senki nem törődik. A törzs elvesztette azt, ami a legdrágább volt neki: a növényt. Ahhoz, hogy túléljenek, új helyet kell keresniük.

Valaki felveti, hogy a parti közösségek a legutóbbi hírek szerint emberhiányban szenvednek. 

Összeszedik a megmaradt élelmet, vizet, és elindulnak. Senki nem beszél arról, hogy meg akarták változtatni a törvényeket.

Senki nem beszél a felismerhetetlenre vert hulláról, ami az elhagyatott kunyhók közt hever.