Óda a webes képregényekhez - 1. rész

Webcomic, avagy a végtelen időfaló

Ha az embert az a szerencse éri, hogy informatika tanulására adja a fejét, előbb-utóbb bele fog futni négy kockányi pálcikaemberbe, akik valami végtelenül belsős poént játszanak el. Természetesen egyéb módon is könnyű rátalálni, majd' minden fiatalosnak látszani akaró oktató diáin feltűntek már.

Nem állítom, hogy ez lett volna az első webcomic, amivel találkoztam, de elég nagy a valószínűsége. Az XKCD testesíti meg azt a fajta képregényt, ami teljes mértékben az alkotó kreatív energiáinak burjánzásából született. Nem igazán lehet műfajba szorítani, hiszen éppúgy voltak epikus csaták és nagyszabású szerelmi történetek benne (persze a kocka-humort végig megtartva), mint furcsa, gondolatébresztő diagramok vagy szimpla gag-ek.

Az XKCD-vel órákat töltöttem el az életemből, mégis, ez az egyik általam legkevesebbet olvasott képregényem (azok közül, amiket rendszeresen látogatok). Pont a történet nélkülisége teszi kevésbé függőséget okozóvá. Közeli rokonságban van olyanokkal, mint a Hark! A Vagrant, ami az angolszász klasszikus műveltséggel rendelkező olvasókat szólítja meg, vagy a Scenes From A Multiverse, ami amerikai aktuálpolitikával, társadalomfilozófiával és végtelen sok szarkazmussal operál.

Egyiket sem olvastam soha végig.

Mégis, webcomicokkal töltöttem az elmúlt öt év nem elhanyagolható részét. Unalmas előadások, hosszú utak a tömegközlekedés karjaiba zárva, mind-mind alkalmak még pár képkockára. Hogy mivel kezdődött? Nos, erre egyértelmű választ tudok adni: egy haragos madárral, amely a következő mondatot ordítja:

"And then they all f*cked"

Életszeletkék és tanulságok

Aztán persze kiderült, hogy a Questionable Content nevezetű remekműről van szó, amely a rendkívül szuggesztív név ellenére csak egy szimpla slice-of-life webcomic. A poszt írásakor
a 4212. epizódjánál tart, és 2003-ban kezdődött, vagyis több, mint 16 éve tart! Az bizony még gombócból is sok.

A QC volt a kapudrog. A kezdeti részek grafikailag ugyan nem kifejezetten erősek, ráadásul iszonyú mennyiségű amerikai underground bandák ismeretét igénylő poént tartalmazott. Ennek ellenére be tudott vonzani a főszereplő az intelligens robotjával, a spleen-jével, az apátiájával és a hétköznapiságával. Elérte, hogy ne hagyjam abba. Amikor pedig a mellékszereplők szépen besorjáznak, és a kapcsolatok örvényéből kibontakozik a nagybetűs DRÁMA, már tudtam, hogy nem fogom abbahagyni.

A QC-nak köszönhetem a szemfelnyitást rengeteg kérdésben, az LMBTQ és neurodivergens közösségek látásmódjának megismerését, a mesterséges intelligencia jogainak, az intézményes rasszizmusnak és egyéb kellemes témáknak a körbejárását. Ugyan egyikbe sem megy igazán bele, de arra elég volt, hogy elkezdjek gondolkozni. Elkezdjen érdekelni a dolog.

A QC azonban korántsem jelentette a végét a webcomicokkal való kapcsolatomnak. A TVtropes weboldal erejét felhasználva robbanásszerűen nyíltak meg előttem a távlatok, és hamarosan egy tucatnyi könyvjelző várta a telefonomon a meglátogatást.

LMBTQ témában a legtöbbet a Menage a 3 és a Go Get a Roomie képregényeknek köszönhetem. Előbbi azalatt ért véget, hogy olvastam (pár hónapja), és egy nagyon más világot vonultatott fel, mint amit meglehetősen introvertált gimnazistaként megismertem. Mégis, a GGaR volt az, amit mind a mai napig az általam olvasott legjobb webcomic-ként tartok számon.

Az eleje ennek is meglehetősen szimpla stílussal és poénokkal operál, elsőre nem tűnt többnek egy leszbikus gag-ekre építő valaminek, de aztán a történet szépen lassan átalakul, a fókuszba a kreativitás, a mentális egészség, a gender és a személyes kapcsolatok kerültek. Függőség, szexuális erőszak, gyász, fájdalom... a GGaR nem finomkodik. Eközben pedig mégis meg tudta őrizni könnyed, vicces stílusát, megtartva a karakterek főbb vonásait. Egyszóval nagyon-nagyon jó. Sajnos idén véget fog érni, de a rajzoló már dolgozik a "folytatáson".

Vannak itt még öregebb csatalovak is. A Something Positive-be első látásra szerettem bele. Annyira kemény, az egész világot magasról le... poénokkal operált, hogy nem lehetett nem szeretni. Ha a buszon fulladozva röhögtem, általában ez volt az oka. A sötét humor iskolapéldájaként indult, és évekig az is maradt, amíg utol nem érte az elkerülhetetlen felnövés, és a főszereplő lekövetvén a művész életútját maga is (nevelő)apává vált, eltolva a poénokat a fiatal, kiégett felnőtt irányból a szülő-viccek felé.

A slice-of-life webcomicok nagy része, amihez szerencsém volt, folyamatosan tonális változáson ment keresztül. Ez a több, mint tíz évig futó darabok esetén nyilván szembetűnőbb, de mindnél ott volt. Igazából ez adja az igazi élményt, az ízt: ahogy a rajzoló mellett vagyunk az útkeresés során, látjuk, ahogy témáról témára ugrál, ahogy a "művészi hang" folyton változik, mégis végig ugyanaz marad: ez az élmény kevés más médiumban van meg.

Említést érdemelnek még az extrém háttérrel rendelkező slice-of-life darabok. A Belzebubs egy black-metal közösség életét követi végig, különös tekintettel a kifigurázott sátánista vonalra és a rettenetesen eltúlzott metálos kultúrára. A Les Normaux Párizs mágikus megfelelőjében játszódik varázslókkal, vámpírokkal, küklopszokkal, zombikkal, és szintén komoly LMBTQ kérdéseket feszeget. A Sziluett egy itthoni példa, egy helyenként nagyon kreatív, sajnos régóta befejezett, XKCD-módra minimalista, a kis magyar valóságra reflektáló példány. Az Erma című remekművet pedig szintén sokan ismerhetik, a Kör című horrorfilm kútból előmászó leánykájának nagyon aranyos gyerekéről szól, eleinte horror-toposz poénokkal, de később ebből is komoly, a család, a tradíciók kérdéseit feszegető, történetközpontú képregény lett.

Eposzok négy képkockánként

A slice-of-life volt a kapudrog, ami bevonzott, de idővel rátaláltam a történetközpontúbb darabokra is (habár, mint azt fentebb is említettem, annak is gyakran szokása a sima, gag-of-the-week formátumból a komolyabb, folyamatos történettel operáló formátumba átcsúszni), és a kreativitás néhol egészen elképesztett.

A Stand Still, Stay Silent című, hihetetlenül igényesen megrajzolt, egészen fenomenális ötletekkel operáló csemege mindenkinek ajánlott, aki szereti a skandináv kultúrát, visszafogottságot, légkört. Egy poszt-apokaliptikus helyzetbe kalauzol el minket, pár átlagember szemszögén keresztül A művészi munka valami elképesztően gyönyörű, a történet pedig a maga lassú, szűkszavú módján sodorja magával az embert.

A Gunnerkrigg Courtra is igaz az elképesztő fejlődés grafikai téren, bár nem ez a legfőbb kvalitása, hanem a világépítés, az indián mitológia vegyítése a steampunk-al, a cyberpunk-al, és még rengeteg egyéb műfajjal. A majdnem 15 éves futási idő alatt előkerült a mesterséges intelligencia, a szabad akarat, a természet vs ember, a birtokolni akaró szerelem és rengeteg egyéb, súlyos téma. Sosem volt igazán vidám a hangulata, mégis megvolt mindig az a humoros szikra, ami megvédi a depresszivitásba zuhanástól. Mindenképpen a legkreatívabb projektek egyike.

A végére maradt a webcomic, amiről eredetileg szóló posztot akartam írni: Kill Six Billion Demons. Amíg a Gunnerkrigg meg sem próbál egyenletes hangulatot vagy világképet teremteni, a KSBD lubickol benne. Az alapötlet, az istenek holttestein épült, démonoktól és egyéb fajzatoktól nyüzsgő város koncepciója, amelyet magára hagytak az urai, egy hihetetlenül mély, a keleti mitológiákból vastagon merítő, mégis egyedi ízű képregényt eredményezett.

Míg a slice-of-life esetén a GGaR testesíti meg a szememben mindazt, amit a webcomic képes elérni, addig fantasy terén a KSBD az, ami kitolja a műfaj határait. A képek alatt olvasható szövegrészletek mind-mind hozzájárulnak a világépítéshez, a mitológia színesítéséhez, és a komment szekció jelentős része gyakorlatilag egyetlen hatalmas rpg-ként kezeli. Ez a fajta olvasói beleszólás egyébként másutt még erősebben megjelenik, de erről majd a következő részben.

Szinte kedve támad az embernek megtanulni rajzolni.