Tűzhozó
Egyszer, réges-régen, a harmadik tűzkörön is túl, volt egy fiú. Ez a fiú sámánnak született: a jóslángok elhúzódtak tőle, amikor bemutatták a Tűznek. A faluban mindenki arról beszélt, mennyi földet hódít majd vissza, ha felcseperedik. – Bőség köszönt majd ránk, a Vízanya megáld minket! – mondogatták.
Teltek-múltak az évek, és a fiút maga mellé vette a vén sámán, hogy kiokítsa a mesterség minden fortélyára. Ravasz, vén parázskeverő volt az öreg, hosszú-hosszú ideje védte a falut a Tűz ostromától. Lassan azonban elfogyott az ereje, a lángok be-befutottak a termésbe, és ilyenkor a faluban szorosabbra húzták a kötelet a derekukon az emberek.
A fiú szépen tanult, elsajátított minden fogást a vén sámántól, és mikor az öreget visszaadták a Tűznek, hogy ismét hamuvá legyen, az ő fejére került az obszidiángyűrű. Eljött hát az idő, mindenki várta, hogy végre nem kell többet a harangokat kongatniuk, nem lesz több sovány szüret.
A fiú mindenből a legjobbat kapta. A termés legjavát ehette, a legtisztább vizet ihatta, annyit, amennyit csak akart. Minden reggel kiment a tűzgyűrű széléhez, és körben elvégezte a ráolvasásokat. A tűz pedig engedelmeskedett neki, hátrébb húzódott, meghajolt az akarata előtt. Az újdonsült sámán istennek érezte magát.
Ám a bőség csak nem akart eljönni.
Telt-múlt az idő. A falubeliek már nem a legszebb kalászokat adták, hanem a megégetteket. Már nem a kristálytiszta vizet kapta, hanem a hamutól szürkét. Már nem köszöntek neki tisztelettudóan, amikor hajnalban találkoztak vele a földekre menet, hanem szúrós tekintettel méregették.
A fiatal sámán próbálkozott, szorgalmasan bújta az öreg agyagtábláit, amikre az ősök bölcsességét jegyezték, de nem talált megoldást. Hiába ment ki naponta kétszer is, hogy a lángoknak rendet parancsoljon, amint odébbált, azok visszatértek, és vadul bele-belekaptak a termésbe. Egyre gyakrabban kellett szorosra húzni a kötelet a derekán, egyre gyakrabban gondolt arra, hogy bizony jobb volt neki, amíg nem húzta le a fejét a súlyos, fekete gyűrű.
Álmában hallotta meg először a furcsa, ropogó hangot. Mintha maga a parázs beszélt volna hozzá, olyan volt ez a beszéd, forró, csábító. A tiltott fáról beszélt neki, messze a gyűrűn túl, ahol varázslatos kincs van elrejtve. Győzködte, hogy kerekedjen fel, menjen el oda, és soha többet nem kell hamus vizet innia, soha többet nem kell égett kalászból kenyeret gyúrnia. Az emberek tisztelni fogják, nem köpnek a lába elé, hanem fejet hajtanak, ha látják.
Nemet mondott rá. Tudta, hogy a Tűz szava maga az álnokság.
Későn ébredt, a termés már nagy lánggal égett, mire odaért. Az emberek aznap nem adtak neki ételt. Másnap háromszor ment ki. Aztán négyszer. Fáradhatatlanul rótta a köröket a falu szélén, hintette a vizet, mondta a ráolvasásokat. Egy időre a tűz visszaszorult.
Aztán a fiú ágynak esett.
Forró láz mardosta belülről. Alig tudott lábra állni, a szája kérgesre száradt. Támogatni kellett, hogy elvégezhesse a rituálékat. Hiába égett a homloka mögött a borzasztó fájdalom, nem adta fel. Hiába ostromolta a ropogás éjt nappallá téve, nem adta fel. Végül a teste árulta el, egy hétig aludt megállás nélkül.
Mire felébredt, a termés felét elvitte a tűz. Az emberek szereztek egy új sámánt. A fiú sorsáról is döntöttek: ha ennyire haszontalan, nincs szükség rá a faluban. Mehet, ahova akar, de a faluban egy falat kenyeret, egy csepp vizet nem kap. A fejében pedig csak nevetett, nevetett a hang, és tudta, hogy nincs választása.
Így hát elindult a tűzön át, és a lángok utat engedtek neki.
Ahogy átkelt az első gyűrűn, a fiú a megkövesedett erdőbe jutott, ahol a fák már réges-régen nem hoztak termést és nem nyújtottak árnyékot. Felnézett az égre, de a füst, ahogy mindig, vörös folttá homályosította a napot. A talpát égette a hamu, úgyhogy sietett tovább.
Útját először egy hatalmas, kidőlt fatörzs keresztezte.Túlságosan széles volt, hogy megkerülje, és ahányszor csak felkapaszkodott rá, sosem ért fel. Így hát leült a hamuba, és gőzölgő könnyeket ejtett, mert tudta, ha üres kézzel megy vissza a faluba, a sorsa csak rosszabbra fordul.
A fülében megint megszólalt a ropogás. Azt tanácsolta neki, hogy használja az erejét: utasítsa a tüzet, hogy lobbantsa lángra és eméssze fel. A fiú nem értette, hiszen a fa réges-régen kővé vált, nem fogtak rajta a lángok. A hang azonban nem tágított, így hát összeszedte az erejét, és megparancsolta a fának, hogy égjen.
A fa pedig engedelmeskedett neki, és a mohó lángok pillanatok alatt felfalták.
A fiú ment tovább, és hamarosan megérkezett a második tűzgyűrű körül húzódó falhoz. Ezt az ősidőkben építették csillogó fémből, amiben semmi sem tehetett kárt. A fiú mindent megpróbál, de a tükörsima felületen nem talált kapaszkodót. Egy teljesn napon át próbálkozott, a tenyere véres nyomokkal pettyezte a fémet, de hiába. Végül leült előtte, és kérlelte, hogy nyíljon szét, mint a tűz, ám a fal csak állt rendületlenül.
A tükörképe szólította meg, szájában parázs ropogott, ahogy beszélt. Kérte, hogy lobbantsa lángra a falat, de a fiú csak a fejét rázta, hiszen úgy építették, hogy nem lehetett meggyújtani. – Mégis – emlékeztette a tükörképe – a kővé vált fa is meggyulladt.
Így hát a sámán megparancsolta a falnak, hogy égjen, és az elolvadt előtte.
A fiú pedig ment tovább, előre, át a második tűzgyűrűn, át a csontok mezején, a sivatagon, ahol nappal a levegő is lángolni látszik. Napokon át vándorolt, mire megérkezett a céljához, a tiltott fához, amit három harcos őrzött. Amikor a fiú a közelükbe ért, megállították.
– Nem mehetsz tovább – mondták. – A fát senki sem közelítheti meg. Aki megpróbálja, azt megöljük.
A kezükben tartott obszidiánfejű dárdák élesebbek voltak minden késnél. A harcosok szemében olyan elszántság parázslott, amitől még a futótűz is meghátrált. A szívükben olyan bátorság lakozott, amivel ezer ember ereje sem ért fel. Így hát a fiú leült előttük a földre és kérlelni kezdte őket, de nem hallgattak rá. Sírt, átkozódott, a lábukat csókolgatta, de elhúzódtak tőle, dárdanyéllel ütötték.
A hang ezúttal nagyon halkan, szinte suttogva szólt hozzá, mint a rossz lelkiismeret. Mielőtt kimondta volna, a fiú már tudta, mit akar. A tenyerébe temette az arcát, és sírt, mert tudta, hogy nincs másik út. Hosszasan siratta a harcosokat, mielőtt megparancsolta nekik, hogy égjenek el.
A tiltott fa törzse olyan vastag volt, hogy tíz ember sem érte volna körül. A fiú körbejárta, felfordított minden követ, mégsem találta a kincset. Arra gondolt, talán a fa ágacskája az, ami varázserőt ad neki, vagy a tövében nyíló csodaszép virágok, netán a titokzatos gyümölcsök magasan a lombok között.
- Ez a fa időtlen idők óta itt magasodik - ropogott a fülében a hang. - Senki nem emlékszik már rá, ki ültette. Egyesek szerint az Ősök, mások a Vízanya ajándékának tartják.
A fiú nem szólt semmit, csak nézte a fenséges teremtményt.
- Azt hitted, kincset találsz itt, ugye? Csodavizet, varázsvesszőt, ami megfékezi a lángokat?
A fiú hátrapillantott az elszenesedett holttestekre, és hallgatott.
- Hisz rájöttél már, nem igaz? Hogy nincs szükséged rájuk? Hogy ott van benned az erő, amivel uralni tudod a tüzet?
A fiú lehajolt, kezébe vett egy száraz levelet, és hosszan, nagyon hosszan nézte.
- Most pedig gyújtsd fel.
Ahogy hazatért, kiállt a főtérre. Nem törődött a kiabálással, a fenyegetésekkel. Egyetlen szót szólt, és a tűz eltakarodott, messze a terméstől, messze a falutól.
Attól fogva a fiú ismét csak tiszta vizet ivott és a legjobb kalászból sütötte a kenyeret. Minden reggel megparancsolta, hogy a tűz táguljon a falutól, és a lángok engedelmeskedtek. Soha többet nem kellett senkinek a faluban meghúznia a kötelet a derekán, soha nem köptek a lába elé, soha nem érezte nehéznek az obszidiángyűrűt a fején.
Mégis, minden este, amikor lefeküdt, érezte a hideg félelmet a szívében, hogy megint meghallja a ropogó hangot. Látta maga előtt az őröket, a fenséges lombkoronát, ahogy a lángok elnyelik őket. Hallotta a sikolyokat, érezte a füst szagát.
Teltek-múltak az évek. A fiúból férfi lett, a leggazdagabb ember lányát vette magához feleségnek. A legnagyobb házat kapta meg hozománynak, és hozzá a legjobb földeket is. A felesége készítette a legfinomabb kenyeret. A többi falu csodájára járt a sámánnak, aki ki se megy a földekre, csak csettint egyet, és a tűz meghunyászkodik előtte.
Gyermekei születtek, csodaszép, gömbölyded, vidám gyermekek. Hárman is voltak, akiktől félve húzódott el a jóstűz, és a férfi örült, hogy lesz kinek továbbadnia az obszidiángyűrűt, lesz kire hagynia a tudást.
Hamarosan más falvak is kérni kezdték, jönne hozzájuk megfékezni a tüzet. A sámánok rossz szemmel néztek rá, de nem tudták kifürkészni a titkot. Annyi kalászt és vizet kapott a munkáért, hogy halmokban rohadt a csűrben, a felesége nem győzött kenyeret sütni belőle. Az öreg sámán kunyhóját belepte a hamu, az agyagtáblákkal gyerekek játszottak. A férfi rég elfeledte az öreg tanításait, a rítusokat, a megaláztatásokat.
Csak a ropogó hangot nem.
Teli hassal feküdt a felesége karjaiban, amikor megérezte. Suttogás volt, szálló pernye a szélben, mégis tudta, hogy neki szól. Hívta, egyenesen a falu közepéhez. Csöndben kelt fel, hogy ne ébresszen fel egyet sem a tucatnyi gyermekéből.
A falu közepén elszáradt virág kókadozott magányosan. Vékony, sárgára fakult levelei voltak. A sámán nézte, nézte, és hallgatta, ahogy könyörög neki. Ahogy sírva kérleli, díszítse fel őt is lángokkal. Hallotta a fejében a ropogást, ahogy ráparancsol, hogy gyújtsa meg. Ellenállt neki.
A hang gúnyolni kezdte. – Felgyújtottad a kőfát! – mondta. – Megolvasztottad az ősök falát! Végeztél a legyőzheteten őrökkel! Lángba borítottad a Vízanya ajándékát! Most egy virággal nem bírsz el? – de a férfi ellenállt.
A Tűz erre nevetni kezdett, és a sámán úgy érezte, haldoklik. Belülről égette a szikra, mintha a teste minden porcikája maga is egy-egy lángnyelv lenne. Vágyat érzett, mintha a feleségét látná. Elsöprő, legyőzhetetlen vágyat. Hallotta, ahogy a kis virág a lánya hangján esdekel hozzá.
Engedett.
Végignézte, ahogy a gyönyörű termést felfalják a lángok. Látta, ahogy az emberek ordítva rohannak ki a házakból, kiutat keresve, de hiába. Látta a legnagyobb házat, ahogy beomlik a lángoló tető. Látta feleségét, ahogy próbálja menteni a gyermekeit. Végignézte, ahogy a legkisebb fia fulladozva próbál kimászni a romok közül, amíg rá nem zuhan egy égő gerenda.
Végül őt is elemésztette a tűz.
Teltek-múltak az évek, és a fiút maga mellé vette a vén sámán, hogy kiokítsa a mesterség minden fortélyára. Ravasz, vén parázskeverő volt az öreg, hosszú-hosszú ideje védte a falut a Tűz ostromától. Lassan azonban elfogyott az ereje, a lángok be-befutottak a termésbe, és ilyenkor a faluban szorosabbra húzták a kötelet a derekukon az emberek.
A fiú szépen tanult, elsajátított minden fogást a vén sámántól, és mikor az öreget visszaadták a Tűznek, hogy ismét hamuvá legyen, az ő fejére került az obszidiángyűrű. Eljött hát az idő, mindenki várta, hogy végre nem kell többet a harangokat kongatniuk, nem lesz több sovány szüret.
A fiú mindenből a legjobbat kapta. A termés legjavát ehette, a legtisztább vizet ihatta, annyit, amennyit csak akart. Minden reggel kiment a tűzgyűrű széléhez, és körben elvégezte a ráolvasásokat. A tűz pedig engedelmeskedett neki, hátrébb húzódott, meghajolt az akarata előtt. Az újdonsült sámán istennek érezte magát.
Ám a bőség csak nem akart eljönni.
Telt-múlt az idő. A falubeliek már nem a legszebb kalászokat adták, hanem a megégetteket. Már nem a kristálytiszta vizet kapta, hanem a hamutól szürkét. Már nem köszöntek neki tisztelettudóan, amikor hajnalban találkoztak vele a földekre menet, hanem szúrós tekintettel méregették.
A fiatal sámán próbálkozott, szorgalmasan bújta az öreg agyagtábláit, amikre az ősök bölcsességét jegyezték, de nem talált megoldást. Hiába ment ki naponta kétszer is, hogy a lángoknak rendet parancsoljon, amint odébbált, azok visszatértek, és vadul bele-belekaptak a termésbe. Egyre gyakrabban kellett szorosra húzni a kötelet a derekán, egyre gyakrabban gondolt arra, hogy bizony jobb volt neki, amíg nem húzta le a fejét a súlyos, fekete gyűrű.
* * *
Álmában hallotta meg először a furcsa, ropogó hangot. Mintha maga a parázs beszélt volna hozzá, olyan volt ez a beszéd, forró, csábító. A tiltott fáról beszélt neki, messze a gyűrűn túl, ahol varázslatos kincs van elrejtve. Győzködte, hogy kerekedjen fel, menjen el oda, és soha többet nem kell hamus vizet innia, soha többet nem kell égett kalászból kenyeret gyúrnia. Az emberek tisztelni fogják, nem köpnek a lába elé, hanem fejet hajtanak, ha látják.
Nemet mondott rá. Tudta, hogy a Tűz szava maga az álnokság.
Későn ébredt, a termés már nagy lánggal égett, mire odaért. Az emberek aznap nem adtak neki ételt. Másnap háromszor ment ki. Aztán négyszer. Fáradhatatlanul rótta a köröket a falu szélén, hintette a vizet, mondta a ráolvasásokat. Egy időre a tűz visszaszorult.
Aztán a fiú ágynak esett.
Forró láz mardosta belülről. Alig tudott lábra állni, a szája kérgesre száradt. Támogatni kellett, hogy elvégezhesse a rituálékat. Hiába égett a homloka mögött a borzasztó fájdalom, nem adta fel. Hiába ostromolta a ropogás éjt nappallá téve, nem adta fel. Végül a teste árulta el, egy hétig aludt megállás nélkül.
Mire felébredt, a termés felét elvitte a tűz. Az emberek szereztek egy új sámánt. A fiú sorsáról is döntöttek: ha ennyire haszontalan, nincs szükség rá a faluban. Mehet, ahova akar, de a faluban egy falat kenyeret, egy csepp vizet nem kap. A fejében pedig csak nevetett, nevetett a hang, és tudta, hogy nincs választása.
Így hát elindult a tűzön át, és a lángok utat engedtek neki.
* * *
Ahogy átkelt az első gyűrűn, a fiú a megkövesedett erdőbe jutott, ahol a fák már réges-régen nem hoztak termést és nem nyújtottak árnyékot. Felnézett az égre, de a füst, ahogy mindig, vörös folttá homályosította a napot. A talpát égette a hamu, úgyhogy sietett tovább.
Útját először egy hatalmas, kidőlt fatörzs keresztezte.Túlságosan széles volt, hogy megkerülje, és ahányszor csak felkapaszkodott rá, sosem ért fel. Így hát leült a hamuba, és gőzölgő könnyeket ejtett, mert tudta, ha üres kézzel megy vissza a faluba, a sorsa csak rosszabbra fordul.
A fülében megint megszólalt a ropogás. Azt tanácsolta neki, hogy használja az erejét: utasítsa a tüzet, hogy lobbantsa lángra és eméssze fel. A fiú nem értette, hiszen a fa réges-régen kővé vált, nem fogtak rajta a lángok. A hang azonban nem tágított, így hát összeszedte az erejét, és megparancsolta a fának, hogy égjen.
A fa pedig engedelmeskedett neki, és a mohó lángok pillanatok alatt felfalták.
A fiú ment tovább, és hamarosan megérkezett a második tűzgyűrű körül húzódó falhoz. Ezt az ősidőkben építették csillogó fémből, amiben semmi sem tehetett kárt. A fiú mindent megpróbál, de a tükörsima felületen nem talált kapaszkodót. Egy teljesn napon át próbálkozott, a tenyere véres nyomokkal pettyezte a fémet, de hiába. Végül leült előtte, és kérlelte, hogy nyíljon szét, mint a tűz, ám a fal csak állt rendületlenül.
A tükörképe szólította meg, szájában parázs ropogott, ahogy beszélt. Kérte, hogy lobbantsa lángra a falat, de a fiú csak a fejét rázta, hiszen úgy építették, hogy nem lehetett meggyújtani. – Mégis – emlékeztette a tükörképe – a kővé vált fa is meggyulladt.
Így hát a sámán megparancsolta a falnak, hogy égjen, és az elolvadt előtte.
A fiú pedig ment tovább, előre, át a második tűzgyűrűn, át a csontok mezején, a sivatagon, ahol nappal a levegő is lángolni látszik. Napokon át vándorolt, mire megérkezett a céljához, a tiltott fához, amit három harcos őrzött. Amikor a fiú a közelükbe ért, megállították.
– Nem mehetsz tovább – mondták. – A fát senki sem közelítheti meg. Aki megpróbálja, azt megöljük.
A kezükben tartott obszidiánfejű dárdák élesebbek voltak minden késnél. A harcosok szemében olyan elszántság parázslott, amitől még a futótűz is meghátrált. A szívükben olyan bátorság lakozott, amivel ezer ember ereje sem ért fel. Így hát a fiú leült előttük a földre és kérlelni kezdte őket, de nem hallgattak rá. Sírt, átkozódott, a lábukat csókolgatta, de elhúzódtak tőle, dárdanyéllel ütötték.
A hang ezúttal nagyon halkan, szinte suttogva szólt hozzá, mint a rossz lelkiismeret. Mielőtt kimondta volna, a fiú már tudta, mit akar. A tenyerébe temette az arcát, és sírt, mert tudta, hogy nincs másik út. Hosszasan siratta a harcosokat, mielőtt megparancsolta nekik, hogy égjenek el.
A tiltott fa törzse olyan vastag volt, hogy tíz ember sem érte volna körül. A fiú körbejárta, felfordított minden követ, mégsem találta a kincset. Arra gondolt, talán a fa ágacskája az, ami varázserőt ad neki, vagy a tövében nyíló csodaszép virágok, netán a titokzatos gyümölcsök magasan a lombok között.
- Ez a fa időtlen idők óta itt magasodik - ropogott a fülében a hang. - Senki nem emlékszik már rá, ki ültette. Egyesek szerint az Ősök, mások a Vízanya ajándékának tartják.
A fiú nem szólt semmit, csak nézte a fenséges teremtményt.
- Azt hitted, kincset találsz itt, ugye? Csodavizet, varázsvesszőt, ami megfékezi a lángokat?
A fiú hátrapillantott az elszenesedett holttestekre, és hallgatott.
- Hisz rájöttél már, nem igaz? Hogy nincs szükséged rájuk? Hogy ott van benned az erő, amivel uralni tudod a tüzet?
A fiú lehajolt, kezébe vett egy száraz levelet, és hosszan, nagyon hosszan nézte.
- Most pedig gyújtsd fel.
* * *
Ahogy hazatért, kiállt a főtérre. Nem törődött a kiabálással, a fenyegetésekkel. Egyetlen szót szólt, és a tűz eltakarodott, messze a terméstől, messze a falutól.
Attól fogva a fiú ismét csak tiszta vizet ivott és a legjobb kalászból sütötte a kenyeret. Minden reggel megparancsolta, hogy a tűz táguljon a falutól, és a lángok engedelmeskedtek. Soha többet nem kellett senkinek a faluban meghúznia a kötelet a derekán, soha nem köptek a lába elé, soha nem érezte nehéznek az obszidiángyűrűt a fején.
Mégis, minden este, amikor lefeküdt, érezte a hideg félelmet a szívében, hogy megint meghallja a ropogó hangot. Látta maga előtt az őröket, a fenséges lombkoronát, ahogy a lángok elnyelik őket. Hallotta a sikolyokat, érezte a füst szagát.
Teltek-múltak az évek. A fiúból férfi lett, a leggazdagabb ember lányát vette magához feleségnek. A legnagyobb házat kapta meg hozománynak, és hozzá a legjobb földeket is. A felesége készítette a legfinomabb kenyeret. A többi falu csodájára járt a sámánnak, aki ki se megy a földekre, csak csettint egyet, és a tűz meghunyászkodik előtte.
Gyermekei születtek, csodaszép, gömbölyded, vidám gyermekek. Hárman is voltak, akiktől félve húzódott el a jóstűz, és a férfi örült, hogy lesz kinek továbbadnia az obszidiángyűrűt, lesz kire hagynia a tudást.
Hamarosan más falvak is kérni kezdték, jönne hozzájuk megfékezni a tüzet. A sámánok rossz szemmel néztek rá, de nem tudták kifürkészni a titkot. Annyi kalászt és vizet kapott a munkáért, hogy halmokban rohadt a csűrben, a felesége nem győzött kenyeret sütni belőle. Az öreg sámán kunyhóját belepte a hamu, az agyagtáblákkal gyerekek játszottak. A férfi rég elfeledte az öreg tanításait, a rítusokat, a megaláztatásokat.
Csak a ropogó hangot nem.
* * *
Teli hassal feküdt a felesége karjaiban, amikor megérezte. Suttogás volt, szálló pernye a szélben, mégis tudta, hogy neki szól. Hívta, egyenesen a falu közepéhez. Csöndben kelt fel, hogy ne ébresszen fel egyet sem a tucatnyi gyermekéből.
A falu közepén elszáradt virág kókadozott magányosan. Vékony, sárgára fakult levelei voltak. A sámán nézte, nézte, és hallgatta, ahogy könyörög neki. Ahogy sírva kérleli, díszítse fel őt is lángokkal. Hallotta a fejében a ropogást, ahogy ráparancsol, hogy gyújtsa meg. Ellenállt neki.
A hang gúnyolni kezdte. – Felgyújtottad a kőfát! – mondta. – Megolvasztottad az ősök falát! Végeztél a legyőzheteten őrökkel! Lángba borítottad a Vízanya ajándékát! Most egy virággal nem bírsz el? – de a férfi ellenállt.
A Tűz erre nevetni kezdett, és a sámán úgy érezte, haldoklik. Belülről égette a szikra, mintha a teste minden porcikája maga is egy-egy lángnyelv lenne. Vágyat érzett, mintha a feleségét látná. Elsöprő, legyőzhetetlen vágyat. Hallotta, ahogy a kis virág a lánya hangján esdekel hozzá.
Engedett.
Végignézte, ahogy a gyönyörű termést felfalják a lángok. Látta, ahogy az emberek ordítva rohannak ki a házakból, kiutat keresve, de hiába. Látta a legnagyobb házat, ahogy beomlik a lángoló tető. Látta feleségét, ahogy próbálja menteni a gyermekeit. Végignézte, ahogy a legkisebb fia fulladozva próbál kimászni a romok közül, amíg rá nem zuhan egy égő gerenda.
Végül őt is elemésztette a tűz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése