Bolond lukból

– Milyen történetet kíván ma szerény tolmácsolásomban élvezni, Sire? Valami romantikusat? Vagy netán a fia hőstetteiről kíván hallani?

– Fogok én eleget ma este, ha megérkezik a győzelmi menet élén. Nem, bolond, ma ahhoz van kedvem, hogy engem dicsérj. Nem lesz nehéz dolgod.

– Oh, természetesen, Sire! Hadd mondjam el hát a nyugatról érkező barbár hordák dicsőséges végzetét, amit (természetesen) Sire keze alatt voltak kénytelenek elszenvedni. Minden azzal kezdődött, hogy Táltossarja Kurunál nagykán a tisztességes háborúskodás minden látszatát felrúgva hadüzenet nélkül betört országunkba…

– A pofátlanja!

– …de bizony hamar rá kellett jönnie, hogy a birodalom vitézeit nem abból a lisztből kelesztették ám, mint az ő puhány, nagyhangú legényeit, hanem a mi fiaink kemények, mint a férfiember szerszáma hajnalhasadtakor! Sajnálatos módon abban az időben a nyugatvidék várai igencsak siralmas állapotban voltak a tutyi-mutyi, tohonya Harmadik Karol király…

– Megbotoztassalak?

– .. jószándékú, ámde sajnos komoly gondokkal küszködő, tisztességben megőszült Harmadik Karol király…

– Hát, a vén hülye, hogy micsoda egy stratégiai analfabéta volt! Folytasd, bolond, inkább rólam beszélj, ne apám gyengekezűségéről!

– Szóval a várak sajnos súlyos hiányosságokkal küszködtek, kevés volt a vitéz, omladozók a falak, de a szívükben lakozó bátorság elég erőt adott nekik, hogy lelassítsák a beözönlő barbár hordát. És bár Sire még egy éve sem ült a trónon, a legzseniálisabb hadvezérekhez méltó határozottsággal azonnal összegyűjtötte legjobb kapitányait. Ahelyett azonban, hogy a biztos pusztulásba vitte volna őket, elkerülte az ütközeteket, amíg megfelelő alkalom nem kínálkozott. Megvárta, amíg a nagykán elbizakodottságában messzire előrehatol a birodalomban…

– És lecsaptam rá, bekerítettem, és végeztem vele! Bolond, nincs időm a locsogásodra! Térj a lényegre, ne fecsegj itt nekem, mint valami hercegnő!

– Majd Sire térdre kényszerítette a barbárokat; aki elfogadta az Egy Igaz Hitet, azt letelepítette északon, az örök hó és éhezés honában, akik pedig megtagadták a főhajtást a Legfőbb Szentség előtt, pedig lefejeztette. Ezután megtorlásképp lerohanta a barbárok megmaradt népét, az asszonyokat és gyermekeket rabszolgasorba vetette, és az országukat a dicsőséges birodalomhoz csatolta. Itt a vége, fuss el véle!

* * *

– Már csak órák kérdése, mielőtt a fia megérkezik a határvidékről, Sire!

– Hallottam én is, bolond! Inkább mesélj valami szórakoztatót!

– Ahogy Sire óhajtja. Íme hát a Lovag és a Házsártos Hercegnő története, szerény tolmácsolásomban: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magányos kóbor lovag, aki bár sok csatában részt vett, sok gonosz haramiát kerített kézre és sok unatkozó kocsmárosnénak…

– Lényegre!

– Ám mindezen évek alatt egyszer sem szenvedett annyira, mint amikor az Analati herceg legfiatalabb leánykáját kellett biztonságban elszállítania a jövendőbelijéhez, egy ágrólszakadt paraszthoz, aki kockán nyerte tőle még délceg lovag korában…

– Tényleg kockán?

– Persze a rosszabb nyelvek szerint a herceg minden áron meg akart szabadulni éles nyelvű leányától, ám nem igazán tolongtak érte a kérők (azazhogy nem akadt egyetlen épeszű férfiember a földkerekségen, aki azzal a némberrel fikarcnyit is közelebbi ismeretségbe kíván kerülni). A lovag is kizárólag a becsülete, no meg a zsíros jutalom fejében noszogatta hűséges paripáját az úton, és igyekezett tudomást sem venni a hercegnő tirádáiról.

– Útközben betértek egy fogadóba, ám a lány egész éjszaka a személyzetet ugráltatta, hol a dunyha volt túl kemény, hol a tűz ropogott túl hangosan, hol a szoba volt túl hideg… végül a lovag megunta, és kilovagolt vele a búzatábla közepére a holdfényben, megkötözte kezét-lábát és otthagyta, hadd tanuljon tisztességet.

– Attól fogva a hercegkisasszony olyan volt, mint egy hűséges vadászeb. Meg sem mukkant, készségesen engedelmeskedett minden parancsnak, a Lovag pedig elégedett volt a hirtelenjében rögtönzött nevelési módszerrel. Nemsoká meg is érkeztek a paraszt tanyájára, ahol szíves fogadtatásban részesültek, és a késő estére való tekintettel a hercegnő kísérője is ott maradt éjszakára.

– Ámde hajnalra, oh, borzalom! A lány egy hosszú késsel végzett mind újdonsült férjével, mind a Lovaggal! Úgy hírlik, azóta is a tanyákat járja, elcsábítja a magányos férfiakat, csakhogy álmukban végezzen velük!

– Ej, bolond, ne beszélj ilyen ostobákat! Az ilyen fehérszemélyt előbb-utóbb annak rendje, s módja szerint elkapják és felkötik. Ilyesmi az én uralmam alatt elő nem fordulhatott!

– Természetesen, Sire! Kívánja, hogy a dicsőséges hadjáratairól meséljek inkább?

– Ám legyen. Mesélj a téli hadjáratról!

* * *

– Hideg, farkasordítóan hideg tél volt, amikor Sire összegyűjtötte leghűségesebb tábornokait, hogy minden eddiginél merészebb lépésre szánja el magát: úgy döntött, meghódítja a tündék földjét, amely régóta zavarta békés jólétével…

– Bolond!

– Makacs, önfejű gőgösségével a birodalom kereskedőit, akikre súlyos vámokat vetettek ki. A jeges télben a tündék legfőbb menedékééül szolgáló erdők kopaszon álltak, így nem tudták kedvenc gyáva gerillaharcos taktikájukat érvényesíteni. A birodalom dicsőséges serege mélyen behatolt az országba, mire összeszedték magukat, és ellencsapást tudtak mérni.

– Részletesebben! A zseniális taktikai döntéseimről akarok hallani!

– Azonnal rátérek, Sire! Az időjárás és a meglepetés ereje ellenére a tündék gyorsan összeszedték erőiket, és sikeresen megállították a birodalom dicsőséges haladását. A hideg lelassította az utánpótlást és az emberek sorra fagytak halálra. Az összes mágus a hadseregben a harcosok melegen tartásával foglalkozott éjjel-nappal, azonban túl kevesen voltak. Sire ekkor zseniális ötlettel állt elő: elkezdte módszeresen kivágatni az erdőket, és hatalmas máglyákat rakatott belőlük. Ez egyszerre mozgatta meg a harcosokat és biztosított…

– Ennyire azért ne!

– …megfelelő meleget. A tündék feldühödtek a szent fák pusztulásán, elbízták magukat, és Sire könyörtelenül kihasználta ezt, heteken belül térdre kényszerítve őket rettenetes varázserővel bíró királyukkal együtt. Ám miután a béke megköttetett, és a birodalom hivatalosan is magába olvasztotta az országot, a herceg szeme megakadt a tündék volt királyának lányán.

– Még ha csak megakadt volna! Azért nem küldöm a határvidékre. De ez a szerencsétlen házasságot akart kötni vele! Beszennyezni a vérvonalat!

– Még szerencse, hogy Sire időben észrevette, és megfelelő feladatot adott neki. A határvidéken aratott győzelmei arról tanúskodnak, hogy Sire ismét zseniális döntést hozott. Most pedig, hogy visszatér, biztosan hálás lesz apjának…

– Remélem is! Hol marad már? Biztos az utcán ünnepelteti magát, ahelyett, hogy sietne.

– Elmondjak még egy történetet, Sire? A szerzetesről és a papról? Tudom, hogy azt nagyon szereti, Sire…

– Ám legyen.

* * *

– Messze-messze, egy távoli országban, ahová még nem jutott el az Egy Igaz Hit, élt egy szerzetes. Ez a szerzetes egész nap horgászott, nézte a halakat, a tengert, és gyönyörködött bennük. Nem törődött semmivel, az sem zavarta, ha semmit sem fogott. Este, ha volt hal, eladta, majd hazament, megvacsorázott, és békés álomba szenderült. Így ment ez minden nap, mígnem a szomszédba költözött a pap.

– Ez a pap homlokegyenest ellentéte volt a szerzetesnek. Hitt abban, hogy kötelessége minden embert az Igaz Hit útjára térítenie (ez nem a mi Igaz Hitünk ugyan, de számára éppoly fontos és valódi volt). Ezért aztán hajnalban, amikor a szerzetes horgászni ment, ő a templomot takarította. Miután készen lett, az utcára ment, és minden járókelőt meginvitált a déli szertartásra. Ha nem talált elég embert, a házakba is bement, és felkeltette a lustálkodókat, összegyűjtötte az asszonyokat, gyerekeket.

– Délben aztán elmondta a szertartást, ahol nagy hangon dicsőítette az Igaz Hitet, és kérte az embereket, terjesszék ők is, de legfőképpen adjanak pénzt, hogy legyen mit ennie és innia, és a templom ne dőljön össze az idő pusztító ostroma alatt.

– Jó, jó, ezt már ezerszer mesélted. A pap szorgalmas volt, a szerzetes lusta. Haladjunk!

– A pap sokáig nem törődött a szerzetessel, ám egy nap felfigyelt az öltözékére. Csodálkozott, mert nem tudta, hogy ő is az Igaz Hit követője. Meg is hívta magához, hogy beszélgessenek róla, ám a másik udvariasan elutasította, mondván, dolga van. A papot nem hagyta nyugodni az eset, kifigyelte, mit csinál a szerzetes, és felháborodva látta, hogy egész nap csak a parton ül és horgászik, ahelyett, hogy az embereket a jó útra vezetné. Mikor kérdőre vonta, az csak annyit válaszolt: „Én a létemmel térítek.”.

– Micsoda badarság!

– A pap sem értette, és ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban dühítette a szerzetes viselkedése. Elhatározta, hogy megleckézteti. Hajnalban, mielőtt a szerzetes felkelt, ellopta az összes horgászbotját, és elégette őket. Amikor aztán a másik nem találta, csak vállat vont, és egy kosárral elment az erdőbe. Gyűjtötte a gombákat, bogyókat, és este eladta őket. A pap rettenetesen dühös lett, amikor ezt látta, és úgy döntött, keményebb leckét ad neki.

– Megvárta, amíg elmegy hazulról, és összehívta az embereket. Elmondta nekik, hogy a szerzetes milyen ingyenélő, lusta senkiházi, és elhordatta velük a szerzetes házát az utolsó tégláig. Amikor az visszatért az erdőből, tanácstalanul nézte otthonának hűlt helyét, aztán vállat vont, és lefeküdt a fűbe aludni.

– A pap ettől csak még jobban feldühödött. Másnap kihirdette, hogy aki az Igaz Hitet vallja, segít neki elfogni a szerzetest, aki megszentségtelenítette a templomot és sárba tiporta a tanításokat. Az emberek pedig vele mentek és elfogták a szerzetest. Rákötözték egy fára, és kövekkel dobálták. Végül eloldozták, a pap pedig megkérdezte tőle: „Megtanultad a leckét?” mire a szerzetes csak annyit felelt: „Igen”, és egyetlen ütéssel megölte a papot.

– Micsoda? Nem is így volt! Bolond, mi ütött beléd? A szerzetes megbánta bűneit, és… mi ez a mozgás odakint? Hova mennek az őrök? Mi folyik itt?

– Ne aggódjon, Sire! Csak a fia érkezett meg. Én pedig elmondom az utolsó történetet. Amikor meghallottam, hogy a fia visszatér, figyelmeztetni akartam. Sire mindig jó volt hozzám, még ha mindenki retteg is tőle a birodalomban. Viszont az őrök előtt nem tehettem, ezt Sire is megértheti: ha a herceg tényleg átveszi a hatalmat, biztosan lefejeztet! Most már viszont nincs miért aggódnom: én aztán nem tudtam semmiről.

– Te rohadt, aljas, undorító…

– Hallja a harangokat, Sire? Hallja a győzelmi ünneplést? Az őrök halálsikolyát? A fiát, aki végre hazatért? Én csak egy udvari bolond vagyok, Sire. Csak azt teszem, amit kérnek tőlem: üdvözlöm az új királyt.