Temető

Részlet a Krónikás feljegyzéseiből:

Minden azzal kezdődött, hogy egy igen kedves régi barátom, bizonyos Marlburgh levelet küldött nekem. Egy ősi térképet tartalmazott a Peremfalvát körülvevő őskori létesítményekről, többek között egy furcsa szimbólummal ellátott helyszínről is, amelyhez két szó tartozott. Az elsőt képtelen voltam azonosítani, de a másodikat sikerült megfejtenem:

Temető.

Nem volt egyszerű elegendő mennyiségű cellát szereznem, hogy eljussak oda, de szerencsémre összehozott a sors egy igen jómódú úriemberrel, aki nagy rajongója munkásságomnak, és megfelelő tájékoztatás, valamint esetleges részesedés fejében anyagi hátteret biztosított utazásomnak.

Nem emlékszem túl sok mindenre az útból. Igyekeztem jegyzeteimet rendszerezni és ősi szövegek lefordítását befejezni. Négy napot voltam kénytelen egy szűk kamrába zárva tölteni az ősöreg gépszekér utasterében, mosdatlan, ápolatlan úriemberekkel körülvéve, míg kint tombolt a tavaszi homokvihar. Az utazás igencsak próbára tette érzékeny idegrendszeremet.

Ezek után természetes, hogy az érkezésemet követő első utam a fogadó felé vezetett, hogy egy kellemes fürdővel és egy jó vacsorával űzzem ki fejemből az út keltette sötét gondolatokat. Kinézetre valamiféle katonai létesítmény lehetett az ősidőkben, ám az egykori feliratok rég eltűntek, leszereltek minden mozdíthatót, így csak a furcsa betonból öntött szimbólum maradt meg, amely egy mára elfeledett birodalom egykori jelenlétét hirdette.

A bentről kiszűrődő zajok igencsak feszült hangulatra engedtek következtetni, úgyhogy végül a másik lehetőség mellett döntöttem. Mint minden élhető városnak, ennek is volt megfelelően felszerelt bordélya, ahol a magamfajta úriember némi fizetségért cserébe kap egy forró fürdőt és egy puha ágyat, valamint, ha igényel, hozzávaló társat is az estére.

Szerencsémre hírem megelőzött, és a hölgyek kitörő lelkesedéssel fogadtak. A Madamhoz sajnos nem volt szerencsém, de a szállás így is kifogástalan volt. Kaptam egy kényelmes szobát, isteni vacsorát, és abban a biztos tudatban feküdtem le, hogy másnap utána tudok járni a temető rejtélyének.

* * *

Úgy gondoltam, a legmegfelelőbb a kutatást információgyűjtéssel indítani. Ehhez tartván magam első utam az előző este elkerült fogadóba vezetett, abban reménykedve, hogy pár üveg alkohol elegendőnek bizonyul a környéket jól ismerő vendégek nyelvének megoldására.

A helység földszintje egyfajta olvasztótégelye volt a legkülönfélébb banditáknak, szerencsevadászoknak és az emberiség egyéb alantas példányainak. Belépés után azonnal megcsapott a különféle emberi nedvek és a kiöntött sör orrfacsaró keverékének bűze.

Fürkésző pillantásom egy tagbaszakadt, kopasz illetőn állapodott meg. Sem az övéről lógó méteres machete, sem a fél arcát kettészelő borzalmas sebhely sem tudta bátorságomat szegni. Elővettem legszélesebb mosolyomat, és a saját nyelvén kezdeményeztem vele beszélgetést:

– Mi van, köcsög?

Az illető erre visszakézből akkora pofont kevert le nekem, hogy a bárpult adta a másikat. Egy időre eszméletemet veszíthettem, mert a következő emlékem az, ahogy hideg vizet locsolnak az arcomba, és egy elegáns, katonai uniformist viselő, szemüveges úriember várakozik türelmesen arra, hogy válaszolni tudjak neki.

– Igen, uram, délről jöttem. Nem, nincs nálam semmi, amiért vámot kéne szednie. Szemközt szálltam meg, a Véres Kövirózsában. Azért jöttem, mert tudomásomra jutott, hogy…

Itt kénytelen voltam elhallgatni, ugyanis eszembe ötlött, hogy talán mégsem kéne az ősi romok titkait kifecsegni minden jöttmentnek. Az úriember várakozóan nézett rám, de miután látta, hogy nem szed ki belőlem többet, a legteljesebb természetességgel előhúzott a farzsebéből egy óriási stukkert, és a fejemnek szegezte.

– Nos, uram, ha nem mondja el, mi járatban, kénytelen leszek lepuffantani, ahogy a kéretlen vendégeket illik.

Egy ilyen meggyőző érvnek sajnos nem tudtam ellenállni, ezért elmondtam neki mindent, a helyet kivéve (a térképet szerencsére a szállásomon hagytam). Az úriember, akiről kiderült, hogy a város hivatalos polgármestere és egyben sheriffje, azonnal kihirdette, hogy húsz friss cella üti annak a markát, aki prezentálja neki a lelőhely pontos koordinátáit. 

Én, miután úgy döntöttem, túl nagy a valószínűsége a hirtelen elhalálozásomnak, ha elmondom, hogy birtokában vagyok az információnak, sietősen távoztam. A szálláson vettem észre, hogy minden cellámtól megszabadítottak a fogadóban. Elővettem a kincset érő térképet, memorizáltam, majd azt cselekedtem, amit minden józan ember tett volna a helyemben:

Megettem.

* * *

A nap további részében elsődleges feladatomnak a további stratégia kidolgozását tekintettem. Magamat meglehetősen megfontolt, higgadt embernek tartom, és az eddig átélt szituációk jelentős részében tudásbéli fölényemet használtam ki. Itt is ebből terveztem tőkét kovácsolni: ha megfelelően játszom ki a kártyáimat, nagyot szakíthatok.

Miközben képzeletem élénk képeket festett jövőbeli gazdaságom élvezeteiről, magam is megszomjaztam némi gyönyörre. Behívtam az egyik lányt, és a Madam felől érdeklődtem. Sajnálattal tudatta, hogy éppen elfoglalt, de – és itt végigmért – úgy véli, nekem amúgy sem lenne megfelelő. Magát ajánlja inkább – és egy kacér kacsintással tett pontot a mondandója végére.

Elküldtem, hogy hozzon két feketét meg egy üveg whiskey-t.

Szerencsére megfelelő neveltetésben részesült, mert nemsokára visszatért két karcsú, hollóhajú tüneménnyel. Az este további részeit a földi gyönyörök birodalmában töltöttem. Kicsit talán sok is volt az alkohol meg a lányok, mert reggel iszonyú fejfájással ébredtem, egy székhez kötözve, előttem pedig egy két méter magas, legalább másfél mázsás nő állt, kezében egy lovaglóostorral.

Természetesen nem vesztettem el a lélekjelenlétemet. Megpróbáltam visszaemlékezni, mit tettem, vagy mondtam, ami ilyen agresszív és nőietlen reakciót válthatott ki a bordély dolgozóiból, de az emlékezetemet elmosta a whiskey és a lányok lelkesedése. Szerencsére a szobában ott állt a szőke, aki előző este kiszolgált, ezért hozzá fordultam:

– Mi ez a méltatlan helyzet? Ki ez a szörnyeteg? A Madammal akarok beszélni!

A debella széles mosolyra húzta a száját, platinával kirakott fogain megcsillant a hajnali nap.

– A Madammal?

– Igen! Azonnal!

– Nos, ennek semmi akadálya. – A mosoly vadállati vicsorgássá torzult. – Ugyanis én vagyok a Madam!

A lányok a háttérben vad nevetésben törtek ki. Kétségbeesetten próbáltam valami szellemes visszavágást kigondolni, de nem maradt rá időm, mert az ostor lecsapott, alig kerülve el legnemesebb testrészemet.

– Kegyelem! Mit követtem el? Kérem, bármit megteszek, csak engedjen el!

– Nos, tegnap este érdekes dolgokat mesélt arról a bizonyos temetőről, amit a polgármester annyira keres. Úgy hiszem, tud többet is, csak motiválni kell – azzal az ostor ismét lecsapott.

Összerándultam, a durva drótkötél a csuklómba vágott. Ez bizony egy nagyon kínos helyzet volt. Szó szerint letolt nadrággal kaptak el, túljártak az eszemen. Látszólag semmi esélyem nem volt. Maradt azonban még egy ütőkártyám:

Mindent elmondtam nekik.

Miután végeztem, galád módon otthagytak a székhez kötözve. A szőke még le is köpött! Megjegyeztem magamnak, hogy ezt az intézményt mindenképpen kerülni fogom a jövőben, és egyetlen férfitársamnak sem fogom ajánlani. Micsoda bánásmód!

Csüggedtségemből fülsiketítő robbanás zaja rázott fel.

* * *

Két tagbaszakadt, arcuk előtt fekete rongyot viselő alak rohant oda hozzám, az egyik székestől a hóna alá kapott, és már ott sem voltunk. Pár golyót utánunk küldtek, de azokat a másik által cipelt taszítópajzs könnyedén eltérítette. Megnyugodtam, hogy hozzám hasonló, körültekintő úriemberek társaságába kerültem.

Sírkövek és keresztek közt álltunk meg. Az egyik előtt egy szakadt kezeslábast viselő, nyurga férfi guggolt, elmélyülten tanulmányozva az előtte tátongó gödör mellé leszúrt fejfát. Négy másik martalóc vette körbe, mindannyian ugyanazt a bandajelzést viselték:  alulról késsel átszúrt fehér koponya. Ideges pillantásokat váltottak, tekintetük feltűnően kerülte az overálos úriembert.

Amint leraktak elé, megmentőim gyorsan hátrébb húzódtak. Sajnos kötelékeimet nem oldották ki, pedig már véresre vágta a drót a csuklómat. Reménykedtem benne, hogy nem fertőződik el, mert az hosszú hetekre megfosztana az írás lehetőségétől, az pedig a legrosszabb, ami velem történhet.

Az úriember lassan rám emelte világítóan kék szemét.

– Nos. Azt hallottam, ismered a temető pontos helyét.

Összeszorítottam a számat. Én ugyan nem ijedek meg holmi bandavezértől!

– Így is jó. Billie! Mondd meg neki, miért én vagyok a főnök!

A megszólított erre összerezzent, majd hebegett valamit, de olyan halkan, hogy semmit sem értettem.

– Hangosabban! Vagy úgy akarsz járni, mint Luke?

– Nem, Főnök! Nem akarok! Kérem!

– Miért. Vagyok. Én. A. Főnök?

Ismét érthetetlen motyogás volt a válasz. A fickó sóhajtva elővett egy aprócska pisztolyt a zsebéből. Kékes villám csapot ki belőle, mire Billie úgy esett össze, mint egy rongybaba. Rángatózni kezdett, néha artikulálatlan üvöltés hagyta el az ajkát. Savanyú szagot éreztem, és láttam, ahogy a nadrágján sötét folt terjed szét.

Kezdtem magam kényelmetlenül érezni.

Amikor abbahagyta, a Főnök hozzám fordult:

– Vagy elmondasz nekünk mindent, vagy...

Gyanút fogtam. Mi van, ha Billie csak eljátszotta a borzalmas kínszenvedést? Én aztán nem dőlök be az ilyen trükköknek!

– Nem! Rajta, lőjön csak!

A Főnök felemelte a fegyvert és rám szegezte. Álltam a tekintetét. Arra gondoltam, hogy ha nem színjáték az egész, ennyi ember előtt veszítem el a méltóságomat. Mérlegeltem, majd úgy döntöttem, vállalom a következményeket.

Fél órán belül már a temető felé robogtam egy teherszállító platójához láncolva.

* * *

Hamar ott voltunk, mégis úgy tűnt, megelőztek minket. Pár felfegyverzett lány fogadott minket, köztük ott állt a Madam is. A banda azonban, ahogy leugráltak a járművekről, jelentős túlerőben volt még így is. A Főnök persze rögtön szóvátette:

– Lucy drágám, légy szíves vidd innen a halszagú picsádat és vidd magaddal a ribancaidat is!

– John – a Madam hangja nyugodt volt –, elégszer találkoztál már a picsámmal közvetlen közelről ahhoz, hogy az ilyen rágalmakat illene megtartanod magadnak. Ha a haverjaid tudnák, milyen engedelmes vagy a hálószobában…

- Billie – fordult oda a Főnök a még mindig remegő fickóhoz –, lődd le!

A megszólított engedelmesen felemelte a fegyverét, de célozni már nem maradt ideje, ugyanis hirtelen az egész felsőteste eltűnt egy fehéren vakító villanásban, amit fülsiketítő csattanás követett. Körülnéztem, és Madam kezében puskára emlékeztető tárgyat vettem észre, aminek még mindig izzott az egyik vége.

– John. Hagyd abba ezt a színjátékot, és tűnjetek el. Van még elég cellám, hogy egy se maradjon belőletek. 

– Igen? Fiúk, célozni! – azzal egy tucat puskacső emelkedett fel. A Madam kezében tartott szerkezet rezzenéstelenül mutatott a Főnökre. Csend lett, csak a szél susogott a homokdűnék felett.

Izzadtam, fájt a csuklóm, és rádöbbentem, hogy nem is reggeliztem. Ráadásul mindennek a tetejébe irtózatosan kellett vizelnem. Ahogy a hallgatás kényelmetlenül hosszúra nyúlt, úgy döntöttem, nem akarok megalázó helyzetbe kerülni.

– Hé, fiúk-lányok! Van elég odalent mindenkinek! Miért akarjátok kicsinálni egymást?

A Főnök szólalt meg először, le nem véve a szemét a Madamról:

– Mi van odalent? Ki vele!

– Cellák, fegyverek, mindenféle jó! Ez egy temető, itt nyugszanak a legnagyobb harcosok! Mindegyiknél ott van a fegyvere, a járműve, a páncélja! Lesz elég mindannyiótoknak, annyi, hogy haza se tudjátok cipelni! A holtaknak már nem kellenek a cuccok!

– Mond valamit – szűrte a fogai közt a Madam. – Mit szólsz, John? Szerinted igazat mond ez az idióta?

– Eddig nem hazudott. Szerintem túl hülye hozzá. – A Főnök lassan leengedte a fegyverét. – Jól van. Fiúk! Ásóra! Valaki meg vigye ezt a szerencsétlent a legközelebbi városba! Én becsületes ember vagyok, tartom a szavam.

* * *

Évek múltán hallottam csak újra Peremvárosról. A temetőből gonosz szellemek szabadultak ki, és mindenkit megöltek. Akárki merészkedett a közelbe, a rontás napokon belül végzett velük. Én pedig megtanultam a kísértetekkel teli temető szimbólumát: a három sárga, három fekete részre osztott kört kis fekete körrel a közepében.