Kérdés

Csontfehér betűk koromfekete pergamenen.

Utasítások. Szertartások. Szabályok. Egy egész vallás.

Fogalmam sincs, mióta heverhettek a bronzszobor belsejében. Talán évek, évtizedek, évszázadok óta. Ha a kastély lovásza nem kockáztat meg egy kiruccanást a bordélyba, és nem kerül össze egy fertőzött utcalánnyal, lehet, hogy soha nem találják meg.

A Pestis nem kegyelmez. Akkor sem, ha a véred kékebb a búzavirágnál. Akkor sem, ha a pénzből, amit gyógyszerre és orvosra költesz, szolgálók ezrei élhetnének évekig. A Pestis, ha fellángol, úgy megy végig a patkányoktól hemzsegő koszfészkeken, mint lovasroham a parasztfelkelésen.

Sokáig úgy hittem, szerencsém volt. A világ függönye mögött folyamatosan kattogó gépezet pengéi újra és újra elkerültek. Amióta azonban a tekercseket olvasom, egyre biztosabb vagyok benne, hogy valaki vagy inkább valami azt akarja, hogy ezek az iratok fennmaradjanak.

Már csak azért is, mert keveseket ismerek magamon kívül, akik még ismerik az Ősi Nyelvet.

Soha nem voltam vallásos. Akármilyen isten is felelős a világért, kizárólag a merő rosszindulat vezethette a kezét: ki teremtene embereket egy olyan világba, ahol csak éhezés, betegségek és korai halál vár rájuk?

Ezek a tekercsek mások. Nem filozófiai mélységekkel csábítják a híveket, nem is a világ titkainak felfedésével vagy örök élettel a túlvilágon. Ez a vallás egyetlen isten tiszteletét követeli meg, szigorú szertartásokon keresztül:

Ayr Ehnuét. A Tudás Anyjáét.

A tiszteletért cserébe pedig a híveknek ajándék adatik. Minden évben össze kell gyűlniük egy helyre, ahol közös szertartások sorozatát végzik el. Kiválasztanak egy embert, aki feltehet egyetlen kérdést az Istennőnek. Amikor legközelebb összegyűlnek, a kérdés megválaszolásra kerül. Igaz, pontos válasszal.

Állok, érzem a Pestis állandó útítársául szegődött dögszagot, látom a romok között a gazdagság darabjait, összetörve, szétszórva, halállal átitatva. Mégis, a tekercsek, amiket a zsákomba csúsztatok, egy új világ születéséről regélnek.

* * *

Beálltam a sorba. Ha mán egyszer lehet, kérdezek én is.

Mindenfelé flancos uraságok, csuhások, miegyéb. A magamfaját meg sem látják a pénzüktő’. Nem baj. Amíg kutyába vesznek, addig jó. Valami fattyú majdnem lenyú’ta a kalapom, de kapott egyet a fülire oszt elszaladt.

Mikó én jöttem, megkérdi a főva’aki, hogy mit kérdeznék az Anyától? Mondom én egyszerű koldus vagyok, nekem nem köll jóslás. Én csak azt akarom tudni, hol élném túl a telet. Erre aszongyák, egy év, mire az Istennő válaszol. Mondom akkó legyen jövő tél. Tán csak nem patkolok el addig.

Aszonták, jóvan. Felírta a tekercsébe, oszt odébb taszigá’tak. Gyöjjek vissza ünnepnap. Mondom jóvan, de kaphatnék-é valami alamizsnát? Ézavartak. No mindegy, a kérdést azé’ sikerűt feltenni.

Gondókodtam, visszamennyek-é. Biztos sokan lesznek megin’ a puccos népek, oszt ha meglátnak, megveretnek. De végű kíváncsibb vótam. Aszondom, nézzük mán meg, hátha kihúzták a ké’désemet. Hát ki.

Láttam, hogy a főaká’ki egész fehér lett, mint a jóé’zéspor. Megkérdi, ki vót. Én meg igyekeztem kussba’ ülni, nehogy meglásson. Megkérdi megin, meg mondja hozzá, ha nem szól, aki mon’ta, másik lesz. Eztet mán nem hagyhattam! Odakiá’tok, hogy énmagam vótam.

Erre nagy fé’fordulás támadott, nézem, mindenünnen fegyveres népek gyönnek. Nohát, akkó szaladás van! Átfurakodok a népeken, de azok még mindig nagyon gyönnek. Na, ennyi vót, mondom magamnak. Erre előttem termett az a fáin menyecske, főmutatott valami aranymicsodát, mire megá’tak, én meg éfutottam.

Nemigen gondótam erre, csak amikó elgyött megin’ az ünnepnap, akkó mondom, hátha elfeledték má’ a pofám. Mennyünk oda, oszt hátha télleg megmongya az Istennő hogy hová mennyek télre. Má’ négy lábujjat évesztettem mer’ rossz menedékre mentem oszt’ hideg vót.

Szóval megin’ ott vagyok a sokaságba’, mikó megjelenik a főva’aki oszt mongya, hogy megvan a válasz. Na mondom jóvan, csak bökjed mán ki. Aszongya: menjé délnek, míg meg nem találod a rozsdás kalapácsot. Hát jóvan, olyat láttam mán eleget. Nem baj, aszontam, ha egysze’ válaszolt, csinájjuk.

De kérem, most mán engedjenek é! Én tényleg csak egy szerencsétlen kódus vagyok, nem csinátam semmit! Mit akarnak?

Hogy mivan? Megőnek? De hát mié!

Hogy az Istennő nincs is és eztet akarják megmutatni? De hogyan?

Mijaz, hogyha meghalok, akkó nincsen? Hogy rossz helyre kű’döt?

De mé’ pont én?

* * *

Ayr Ehnu utolsó követője vagyok.

Nem tudom, nevezhetem-e magamat hívőnek. Ismerem tanításait, mint a tenyeremet. Tudok minden szertartást, minden imát. Tizenkétszer vettem részt a legfőbb ünnepségen, tizenkétszer hallottam az Istennő válaszát. Mindig csalhatatlan pontossággal és végtelen bölcsességgel beszélt a főpapon át.

Legalábbis azt hittem.

Furcsa dolog az emberi elme. Kellő tanítással elképesztő dolgokra képes, mégis egy felismerés elég ahhoz, hogy darabokra essen. Mint egy kristály: összetett, gyönyörű, szinte törhetetlen, amíg a megfelelő ponton rá nem ütnek egy kalapáccsal.

Van olyan szertartás, amit több ezer alkalommal végeztem el. Nem kérdeztem, miért kell a furcsa versikébe a szomszéd templomban leírt szavakat beleszőni. Nem kérdeztem, miért kell aztán egy másik közösségnek továbbküldeni. Hittem az Istennő titkaiban.

Vajon ki volt az első, aki megkérdőjelezte a hitünk tökéletességét?

Kiemeltek a mocsokból, ahova születtem. Kitaníttattak. Kaptam szállást, soha nem fáztam vagy éheztem többet. Cserébe csak engedelmességet és hitet vártak. Azt mondták, az Istennő akaratának földi hordozói vagyunk.

A legtöbben csak suttogva merték emlegetni a főpap elsőszülöttjét. Az Eretneket. Az Árulót. A Hazugsághozót. A fejemben gonosz ábrázatú, ördögi férfinek képzeltem mindig. Amikor először találkoztam vele, el sem hittem, hogy ő az.

Egy törékeny, ártatlan tekintetű nő, aki okosabb volt mindannyiunknál.

Lassan esett szét az egyház, tégláról téglára. Mint amikor egzotikus gyümölcs kerül a piacra: először csak páran vesznek, majd ahogy fogy, senki nem akar kimaradni belőle. Csak a legrohadtabbakat hagyják meg.

Rengetegen távoztak, amikor a kérdésre már nem jött válasz. Mindannyian tudtuk, hogy túl kevesen lettünk. Nem volt visszaút. Hiába végeztünk el minden szertartást többször is, nem használt. Mostanra már értem, miért.

Tűzre vetem a tekercseket. Nincs ebben semmi szimbolikus: amióta beköszöntött a tél, a templom összes bútora a kandallóban végezte. Ezek a legutolsó éghető tárgyak az épületben. Holnap tűzifáért kell mennem, és lehet, hogy felfalnak a farkasok, vagy megölnek a banditák. Nincs, aki megvédjen engem.

Felrémlenek az Eretnek szavai: „Az istennő maga az egyház. A követők. A szertartások a gondolatai. Ezer és ezer ember tudását birtokolja.”

Csoda-e, ha istennek hittük?