A Geiger-Müller számláló dala
Mindenkitől mélységesen elnézést kérek a (több, mint egy hetes) késésért, jövő héten behozom magam, dupla poszt lesz.
Az Érkezés két ember nevét véste örökre a fejembe: Denis Villeneuve-ét, aki mind a mai napig azon maréknyi rendező közé tartozik, akiknek minden megmozdulását feszülten figyelem (és aki, nem mellesleg, a nemsokára érkező Dűnét is jegyzi, bár ott az öreg Hans Zimmer lesz felelős a zenéért, mint a szintén kiváló Szárnyas fejvadász 2049 esetében is), és Jóhann Jóhannsonét.
Ez az izlandi zseni olyan filmzenékért felelős, mint A mindenség elmélete vagy az anyám!, valamint a szintén Villeneuve rendezésében készült Sicario - a bérgyilkos. Külön érdekesség, hogy van magyar vonatkozása is, Szász János A hentes, a kurva és a félszemű című filmjének is ő szerezte a zenéjét. A stílusa kifejezetten egyedi és merész, nem fél a legkülönbözőbb zörejeket, zajokat használni, hangzásvilága feszült, mégis háttérbe húzódó.
Egyszóval remekül illik Villeneuve lassú, fájdalommal és feszültséggel teli filmjeihez.
Az ő zenéje volt az, amiből egyértelműen kihallottam a DA-t és a Drone-t. Azonnal. A Sicario-t később volt alkalmam megnézni, és bár ott kevésbé hangsúlyos ez a fajta hatás, azért ott van a háttérben.
Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor az Érkezés elején a mozivásznon teljes méretében megjelenik az idegen űrhajó, és a háttérben megszólal a basszus. Az az élmény, a fenségesség, a hihetetlen monumentalitás örökre belém égett. Erről fogok majd emlékezni rá, ugyanis 48 éves korában meghalt.
A tűz azonban már meggyulladt, és a következő fáklyavivő sem járt messze.
2011 óta dolgozik filmzenéken, egy műteremben dolgozott Jóhann Jóhannsonnal is. A Mary Magdalene zenéjét ő fejezte be, és a Sicario folytatásának, a Sicario 2. - A zsoldosnak a zenéjét is ő szerezte. A stílusában egyértelműen ott vannak ugyanazok a hatások, ugyanazok az eszközök. Ugyanaz a DA-s hangzás.
A valódi ismertség azonban alig fél éve érte utol, egy sorozat és egy film képében. Mivel ez a poszt a sorozatról szól, először a filmről lesz szó. A filmről, amely visszaadta az emberek bizalmát a DC-ben. A filmről, amely két Oscar-díjat nyert.
Joker.
Nem akarok kifejezetten mélyre ásni, mert megér egy külön blogposztot, úgyhogy csak a zenéről pár szót: Hildur igazi mestere a feszültség, a háttérbe olvadó hangulat előidézésének. Természetesen ott van az elmaradhatatlan cselló, a fémes, már-már indusztriált idéző zörejek a háttérben, de ez a zene ennél több. Interjúkból kiderül, hogy egy része előbb született, mint a film, vagyis nem csupán a filmhez készült, a filmet magát is befolyásolta, alakította. Azt viszont fontos megjegyezni, hogy ez még mindig egy nagyszabású Hollywood-i produkció zenéje, tele klasszikusokkal, pátosszal, katartikus pillanatokkal. Az egyik legjobb filmzene, amit valaha hallottam, de 2019-ben történt valami más is. Valami, ami több volt egy Oscar-díjnál.
Valami, amit sokan az évtized sorozataként emlegetnek.
Első rész: volt egyszer egy Jóhann Jóhannsson
2017 még éppen csak elkezdődött, amikor az Érkezés előtt ülve elemi erővel vágott arcon, hogy én ezt a zenét már hallottam. Ez nem volt igaz, ugyanakkor rávilágított valamire, ami aztán ezt a posztot is ihlette: a Dark Ambient és a Drone elkezdte meghódítani magának a vásznat.Az Érkezés két ember nevét véste örökre a fejembe: Denis Villeneuve-ét, aki mind a mai napig azon maréknyi rendező közé tartozik, akiknek minden megmozdulását feszülten figyelem (és aki, nem mellesleg, a nemsokára érkező Dűnét is jegyzi, bár ott az öreg Hans Zimmer lesz felelős a zenéért, mint a szintén kiváló Szárnyas fejvadász 2049 esetében is), és Jóhann Jóhannsonét.
Ez az izlandi zseni olyan filmzenékért felelős, mint A mindenség elmélete vagy az anyám!, valamint a szintén Villeneuve rendezésében készült Sicario - a bérgyilkos. Külön érdekesség, hogy van magyar vonatkozása is, Szász János A hentes, a kurva és a félszemű című filmjének is ő szerezte a zenéjét. A stílusa kifejezetten egyedi és merész, nem fél a legkülönbözőbb zörejeket, zajokat használni, hangzásvilága feszült, mégis háttérbe húzódó.
Egyszóval remekül illik Villeneuve lassú, fájdalommal és feszültséggel teli filmjeihez.
Az ő zenéje volt az, amiből egyértelműen kihallottam a DA-t és a Drone-t. Azonnal. A Sicario-t később volt alkalmam megnézni, és bár ott kevésbé hangsúlyos ez a fajta hatás, azért ott van a háttérben.
Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor az Érkezés elején a mozivásznon teljes méretében megjelenik az idegen űrhajó, és a háttérben megszólal a basszus. Az az élmény, a fenségesség, a hihetetlen monumentalitás örökre belém égett. Erről fogok majd emlékezni rá, ugyanis 48 éves korában meghalt.
A tűz azonban már meggyulladt, és a következő fáklyavivő sem járt messze.
Második rész: a cselló mögött
Hildur Ingveldardóttir Guðnadóttir 1982-ben született Rejkjavíkban. Igazi zenészcsaládban nőtt fel, apja zeneszerző, klarinétos és tanár, anyja operaénekesnő, a testvére pedig az Agent Fresco nevű, meglehetősen műfajközi együttesben játszik. Ötéves kora óta csellózik, az Izlandi Zeneakadémián és az Izlandi Művészeti Akadémián végzett.2011 óta dolgozik filmzenéken, egy műteremben dolgozott Jóhann Jóhannsonnal is. A Mary Magdalene zenéjét ő fejezte be, és a Sicario folytatásának, a Sicario 2. - A zsoldosnak a zenéjét is ő szerezte. A stílusában egyértelműen ott vannak ugyanazok a hatások, ugyanazok az eszközök. Ugyanaz a DA-s hangzás.
A valódi ismertség azonban alig fél éve érte utol, egy sorozat és egy film képében. Mivel ez a poszt a sorozatról szól, először a filmről lesz szó. A filmről, amely visszaadta az emberek bizalmát a DC-ben. A filmről, amely két Oscar-díjat nyert.
Joker.
Nem akarok kifejezetten mélyre ásni, mert megér egy külön blogposztot, úgyhogy csak a zenéről pár szót: Hildur igazi mestere a feszültség, a háttérbe olvadó hangulat előidézésének. Természetesen ott van az elmaradhatatlan cselló, a fémes, már-már indusztriált idéző zörejek a háttérben, de ez a zene ennél több. Interjúkból kiderül, hogy egy része előbb született, mint a film, vagyis nem csupán a filmhez készült, a filmet magát is befolyásolta, alakította. Azt viszont fontos megjegyezni, hogy ez még mindig egy nagyszabású Hollywood-i produkció zenéje, tele klasszikusokkal, pátosszal, katartikus pillanatokkal. Az egyik legjobb filmzene, amit valaha hallottam, de 2019-ben történt valami más is. Valami, ami több volt egy Oscar-díjnál.
Valami, amit sokan az évtized sorozataként emlegetnek.
Harmadik rész: a némaság hangjai
Csernobil.
Meglehetősen sokáig halasztottam a megnézését, a környezetemben már mindenki, még a sorozatokat csak szökőévente egyszer néző ismerősök is róla áradoztak, mire megembereltem magam. Szerencsére rövid, 5 részes, gyakorlatilag két este alatt a végére értem, még úgy is, hogy időről időre utánanéztem dolgoknak.
Tudtam előre, mivel állok szemben: mint mindenki, én is ismertem a történetet többé-kevésbé (még a fizikai részét is, gimnáziumi fizikaszakkörök lelkes látogatójaként), és Hildurról is ekkorra már tudtam, kicsoda, és mit csinál. Meglepetések nem igazán voltak, de nem is kellettek.
Csernobil az emberek története. A hibákról, a bürokrácia fojtogatásában vergődésről, az elnyomó diktatúra árnyékában is kivirágzó hősiességről szól. Arról, hogy milyen elképesztően közel jutottunk az elképzelhetetlenhez. Arról, hogy mi történik, ha felelőtlenül játszunk a világmindenség motorjával.
Arról, hogy az emberélet igenis mérhető. Beárazható. Lehet vele számolni. Mikromortnak hívják, egy az egymillióból esélye a halálnak.
Az ionizáló sugárzás öl. Az alfa, a hélium-atommagokból álló a legveszélyesebb, bár egy papírlap is elnyeli, de a testbe jutva iszonyú károkat okoz. A béta, az elektronokból álló kicsit kevésbé, cserébe csak fémborítás véd meg tőle. A gamma, ami fotonsugárzás, a legkevésbé veszélyes, de könnyedén áthatol ruhán, falakon, vastag ólombélés kell a leárnyékolására.
A sorozat antagonistája láthatatlan, néma, és lassú, fájdalmas halállal öl, diszkrimináció és figyelmeztetés nélkül. Ezidáig egy hangja volt: a Geiger-Müller számláló riadt pittyegése, ami béta-sugárzást jelez. Hildur adott neki még egyet: a zenéjét, ami az emberi rettegésen átszűrve adja vissza a jelenlétét.
A film szürke, ipari képi világa sokat tesz a hangulatért, tökéletesen átadva szocializmus/kommunizmus keleti blokk hangulatát. Minden épület, minden műszer kinézete minimalista, céltudatos. Semmi ergonómia, semmi dizájn. Csak a jól ismert szovjet robusztusság.
A zene észrevétlen tökéletességgel dolgozik alá ennek az esztétikának. Durva, ipari zörejek, mély, térérzetet, súlyt adó basszusok. A magányos cselló, ahogy idegborzongatón felnyikorog a háttérben. Az orosz férfikórus az egyetlen része, ami némi pátoszt visz a könyörtelen realitásba.
Egy baja van csak: hogy véget ér.
Meglehetősen sokáig halasztottam a megnézését, a környezetemben már mindenki, még a sorozatokat csak szökőévente egyszer néző ismerősök is róla áradoztak, mire megembereltem magam. Szerencsére rövid, 5 részes, gyakorlatilag két este alatt a végére értem, még úgy is, hogy időről időre utánanéztem dolgoknak.
Tudtam előre, mivel állok szemben: mint mindenki, én is ismertem a történetet többé-kevésbé (még a fizikai részét is, gimnáziumi fizikaszakkörök lelkes látogatójaként), és Hildurról is ekkorra már tudtam, kicsoda, és mit csinál. Meglepetések nem igazán voltak, de nem is kellettek.
Csernobil az emberek története. A hibákról, a bürokrácia fojtogatásában vergődésről, az elnyomó diktatúra árnyékában is kivirágzó hősiességről szól. Arról, hogy milyen elképesztően közel jutottunk az elképzelhetetlenhez. Arról, hogy mi történik, ha felelőtlenül játszunk a világmindenség motorjával.
Arról, hogy az emberélet igenis mérhető. Beárazható. Lehet vele számolni. Mikromortnak hívják, egy az egymillióból esélye a halálnak.
Az ionizáló sugárzás öl. Az alfa, a hélium-atommagokból álló a legveszélyesebb, bár egy papírlap is elnyeli, de a testbe jutva iszonyú károkat okoz. A béta, az elektronokból álló kicsit kevésbé, cserébe csak fémborítás véd meg tőle. A gamma, ami fotonsugárzás, a legkevésbé veszélyes, de könnyedén áthatol ruhán, falakon, vastag ólombélés kell a leárnyékolására.
A sorozat antagonistája láthatatlan, néma, és lassú, fájdalmas halállal öl, diszkrimináció és figyelmeztetés nélkül. Ezidáig egy hangja volt: a Geiger-Müller számláló riadt pittyegése, ami béta-sugárzást jelez. Hildur adott neki még egyet: a zenéjét, ami az emberi rettegésen átszűrve adja vissza a jelenlétét.
A film szürke, ipari képi világa sokat tesz a hangulatért, tökéletesen átadva szocializmus/kommunizmus keleti blokk hangulatát. Minden épület, minden műszer kinézete minimalista, céltudatos. Semmi ergonómia, semmi dizájn. Csak a jól ismert szovjet robusztusság.
A zene észrevétlen tökéletességgel dolgozik alá ennek az esztétikának. Durva, ipari zörejek, mély, térérzetet, súlyt adó basszusok. A magányos cselló, ahogy idegborzongatón felnyikorog a háttérben. Az orosz férfikórus az egyetlen része, ami némi pátoszt visz a könyörtelen realitásba.
Egy baja van csak: hogy véget ér.
Negyedik rész: Csernobil árnyéka
A sorozat, habár majd' minden top10 sorozatos listán felbukkant, nyilvánvalóan nem fog folytatást kapni, nincs is rá szüksége. Mindenkinek érdemes megnéznie, mert nem csak egy élmény, hanem egy figyelmeztetés is: az emberi törékenységről, a hibákról, az egyre teljeskörűbb természet feletti hatalom veszélyeiről szól. A bürokráciáról, a gyászról, az áldozatokról.
Mindemellett felmerül a kérdés: mi lesz ezután?
Hildur elsőként kapott Golden Globe-ot és Oscar-t nőként filmzenéért. A Csernobil egy Grammy-t és egy Primetime Emmy-t ért. Harmincnyolc éves, a karrierje üstökösként ível felfelé. Izland felkerült a filmzene térképére.
Ezzel együtt pedig az általa képviselt stílus is.
Vajon ez azt jelenti, hogy több Dark Ambient és Drone jellegű hangzást kapunk? Vajon beindulnak a kreatív kerekek Hollywood háza táján is? A videojátékok terén a Doom hozott fontos áttörést dinamikusan változó, metál-inspirált, mégis inkább elektronikusnak ható zenéjével. Lesz ilyen jellegű áttörés a filmzenék terén is?
Ami talán még fontosabb: a Csernobil megmutatta, hogy egy komoly, tragikus téma visszafogott látványvilággal és komoly tudományos tartalommal is képes széles tömegeket megnyerni magának. Az emberek szerették, azok is, akiket nem érdekel a magfizika vagy a szovjet rezsim borzalmai. A HBO pedig megmutatta, hogy borzalmas GOT finálé ide vagy oda, ha odateszik magukat, olyan sorozatot tudnak letenni az asztalra, amit minden valószínűség szerint még évekig emlegetni fogunk.
Reméljük, tanulnak belőle.
Mindemellett felmerül a kérdés: mi lesz ezután?
Hildur elsőként kapott Golden Globe-ot és Oscar-t nőként filmzenéért. A Csernobil egy Grammy-t és egy Primetime Emmy-t ért. Harmincnyolc éves, a karrierje üstökösként ível felfelé. Izland felkerült a filmzene térképére.
Ezzel együtt pedig az általa képviselt stílus is.
Vajon ez azt jelenti, hogy több Dark Ambient és Drone jellegű hangzást kapunk? Vajon beindulnak a kreatív kerekek Hollywood háza táján is? A videojátékok terén a Doom hozott fontos áttörést dinamikusan változó, metál-inspirált, mégis inkább elektronikusnak ható zenéjével. Lesz ilyen jellegű áttörés a filmzenék terén is?
Ami talán még fontosabb: a Csernobil megmutatta, hogy egy komoly, tragikus téma visszafogott látványvilággal és komoly tudományos tartalommal is képes széles tömegeket megnyerni magának. Az emberek szerették, azok is, akiket nem érdekel a magfizika vagy a szovjet rezsim borzalmai. A HBO pedig megmutatta, hogy borzalmas GOT finálé ide vagy oda, ha odateszik magukat, olyan sorozatot tudnak letenni az asztalra, amit minden valószínűség szerint még évekig emlegetni fogunk.
Reméljük, tanulnak belőle.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése