Tízszáz
Keter
Cseng a fülem, petárdafüstöt sodor a szél. Sínek között állok, nyakam merev, szám sörízű. Ezer szó, ezer érzés morajlik. Lámpafény és zene terít be minket, a Duna feketeségén fénylő szellemek úsznak, űrhajók, csak átutazóban vannak. Nem beszélnek magyarul, holnap már nem is emlékeznek ránk, csak a színek és a mellkasba döbbenő szupernóvák visszhangját viszik magukkal. Magasan a kavargó kemikáliák között apró, haloványkék fénypontok járják bitenként betanult táncukat. Forognak, emelkednek, mintha zsinórok kötnék össze őket. Mindenki fanyalog. Hirtelen görögtűz kezd omlani a hidakról, a fénypermetet százával tükrözik vissza a körömnyi lencsék, a tekintetek képernyőkre tapadnak. A koronára már nem emlékszik senki.
Hokhmá
Elmentem megkeresni a bölcsességet.
Először a Főszabóba mentem. Az emberiség tudáshalma, az óriások papírra vetett lábnyomai közt kutattam. Remegő kézzel kávét kortyolgató egyetemisták között, lelkesen csillogó szemű iskolások között, megfáradt öregurak között.
A bölcsességet azonban nem találtam.
Elmentem egyetemre. Elmentem filozófiát tanulni. Megtudtam, hogy a világmindenség nagy kérdéseire a válasz mindig kérdés: “ki szerint?”. Megtudtam, min veszekedtek a régmúlt nagyjai. Megtudtam száz nevet, száz elméletet. Vitatkoztam, kérdeztem, majd’ szétvetette a fejemet a tudás.
A bölcsességet azonban nem találtam.
Hazafelé mentem, egy hajléktalanba botlottam a kapualjban. Aprót kért, megkérdeztem őt is. Csorba mosollyal válaszolt: Nekem csak egy üveg pia kell, haver.
Biná
Fura dolog az emberi hallás.
Pusztán a levegő remegéséből szavak lesznek, a szavakból gondolatok. Két elme, két gondolat-buborék közötti híd a beszéd, nem is híd, inkább posta, igen, mint a mienk, megbízhatatlan, a levelek eltűnnek, késnek, olvashatatlanul írják a címzést.
Villamoson állok, tömeg van. Nem tudom elővenni a könyvemet, a telefonomat meg nem akarom. Kapaszkodok, próbálok minél kevesebb helyet foglalni. Igyekszem megjósolni, ki meddig megy, mérlegelni, hogy elég összehúzódnom, vagy kénytelen leszek ki- és beszállni.
Hangok körülöttem mindenütt.
Daninál voltam tegnap, új kocsit vett.
Úgy drágább lesz.
A biztosító nem akar fizetni.
Marinál mellrákot diagnosztizáltak.
Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak.
Heszed
Kabát fél vállon. Egy emeletet visszamenni, mert az ajtózárás pillanatát az emlékezet megspórolta. Kutyaugatás a sarkamban. Jeges hideg, sál a nyakba, táskában össze-összekoccannak a termoszok. A lehelet fehéren gomolyog az arcomba. Zaklatott szívverés, még a felkelés adrenalinlökete hajt.
Négy tapintás. Telefon, iratok, pénztárca, lakáskulcs. Mind megvan. Minden más pótolható.
Keresztben átvágni a járdaszigeten gyorsabb. Tíz perc késés az egyetemig. Öt, ha jól jönnek a buszok. Zebránál vagyok, piros a lámpa, nyomom a gombot. Körbenézek, nem jön éppen semmi, lépnék le, de fehér bot koppan mellettem.
Pillanatnyi idő dönteni. Akar-e segítséget, kell-e neki, van-e más a közelben, nincs. Mély sóhaj.
Visszafordulok.
Gevurá
Az egész élet egy nagy sor.
Egyesével születünk. Nevet osztanak. Ételt osztanak. Jegyünk van cirkuszba, színházba, múzeumba. Személyit kell csináltatni. Bankkártyát kell csináltatni. Telefont rendeltem online. Jogosítványt kell csináltatni.
Egész Budapest sorokból áll. Autósorok kígyóznak végig az utakon, araszolva pöfékelik mérgüket a járókelők közé. Buszok első ajtaja előtt formálódnak kusza vonalak, hogy a telefontok opálos hátoldalán keresztülderengő lila papírdarabkát felmutassák.
Még az üdvösség is csupa sorban állás. A gyóntatófülke, a templom kijárata, a Balázsáldást vagy ostyát osztó pap…
A sor rettenetes, időt zabáló szörnyeteg. S még ha esélyünk is nyílik, hogy előrébb libbenjünk: a lelkiismeret, a kegyetlen őr visszaránt minket.
Tiferet
Csend van, süketítő, valószerűtlen csend.
Lámpák vonják sárga ragyogásba a megfáradt, szürke aszfaltot. Párapamacsokat lehelek, lépteim szentségtörőn verődnek vissza a házfalakról. Árnyékok világa ez, oly mélységesen nyugodt és békés, mintha nem is a főváros lenne.
Valahol a messzi távolban aggódón visít egy mentő szirénája. Remegni kezd a föld, ahogy a tehervonat keresztülvágtat a töltésen. Pár ablakban még televízió villog vagy olvasólámpa dereng. A hideg lassan bekúszik a csontjaimba, alig tudom elfojtani a vacogást.
Mégis megállok, az utca kellős közepén, a fénycsóvák össztüzében. Egy magányos macska szalad át hangtalanul az úttesten. Minden más alszik.
Soha nem láttam ilyen szépnek a várost.
Nécáh
Az adrenalin megfesti körülötted a világot. A színek élénkebben ragyognak, a fák zöldebben susognak, az aszfalt rücskei élesebben vetik pirinyó árnyékukat. A madarak csiripelése lantok módjára csilingel, a barna anyaföld boldogan növeszti zöld hajtásait, még a sárga villamos is mintha boldogabban csikorogna a vakítóan villanó síneken.
A hátam egyenesebb, a vállamon könnyebb a táska. Az öröm, az a színtiszta, aranyló drog, ami minden izmomat átjárja. Rohanni szeretnék, kiáltani a szélbe, hallani a harangokat, szabadjára engedni az EGÓT. Fülemben némán lüktet egy régen hallott dallam.
A buszon senki sem érti, miért kap el egyre-másra az őrült vigyor. Nem tudják, hogy győztem.
Hód
Tanulni. Azt mondják, ez az élet értelme.
Persze ilyenkor a „nemes” tanulás jár az eszükben. Az, amit az iskolapadban szorgalmasan körmölő kisdiák, a könyvtárban olvasó gimnazista, az egyetem hatalmas termeiben feszülten figyelő hallgató testesít meg. Az eszme, ami a rendszeren belül tartja a legnagyobb elméket: a doktoranduszok, adjunktusok, docensek előtt lebegő ideál. Tudásvágy rendszerezetté kristályosodva.
Ahogy az utcán mész, pár arc, pár ház mindig megmarad. Gondolataidban helyükre kerülnek az információ darabkái, tudás lesz belőlük. Beszélgetsz emberekkel, megismered őket. Történeteket olvasol, sorozatot nézel, perspektívák tárulnak fel előtted. Sportolsz, megtanulod a testedet irányítani.
Még álmodban is a tudatalattid mutatja meg lelked legmélyét.
Jeszód
Mit is jelent az, hogy otthon?
Először is, nem azonos a Hazával. A Haza absztrakt, megfoghatatlan, csupa nagybetű és pátosz, Himnuszban éneklik, szívekben dobog, emberek halnak meg érte, büszkék vagyunk rá, szépen kiöltözött kokárdák lobognak a szélben.
Másodszor is nem azonos a lakással. A kollégium központilag fűtött, apró cellákra osztott méhkasa, az albérlet hideg fehérsége, ami ki-kivillan a szigorúan nem szögelt poszterek alól, a hotelszoba idegen eleganciája egy cseppet sem tartalmaz belőle.
Harmadszor is, nem egyenlő a szülőházzal sem, a szitkokkal, az alkoholbűzzel. Csak annak, aki szerencsés.
Az otthon az a puha melegség, ami az édesanya ölelése. A hazatérés boldogsága.
Malkhút
Egyetlen elektron akkora az öklünkhöz képest, mint az öklünk a Földhöz képest.
Az autópályán kilométereket faló autó ablakából elképzelhetetlen a főváros átszeléséhez szükséges hat és fél óra Dunakeszi és Nagytétény között, gyalog. A pár perces várakozási időkön bárki, aki vonattal közlekedik, csak nevet. Az út a Balatonról Budapest határáig hosszabbnak tűnik, mint onnan a városközpontba. Persze, dugó van, péntek este mit vár az ember?
Mégis, ahogy a nyári napfényben szikrázó márványlapkák, a frissen kimert fagylaltgombóc, az ölelgetni való kutyus, a sárgásbarnában pompázó fa a ligetben, a méltóságot sugárzó Operaház, a fenséges Vár, a hófedte Gellért-hegy…
Mind-mind gyönyörű a maga módján.
Cseng a fülem, petárdafüstöt sodor a szél. Sínek között állok, nyakam merev, szám sörízű. Ezer szó, ezer érzés morajlik. Lámpafény és zene terít be minket, a Duna feketeségén fénylő szellemek úsznak, űrhajók, csak átutazóban vannak. Nem beszélnek magyarul, holnap már nem is emlékeznek ránk, csak a színek és a mellkasba döbbenő szupernóvák visszhangját viszik magukkal. Magasan a kavargó kemikáliák között apró, haloványkék fénypontok járják bitenként betanult táncukat. Forognak, emelkednek, mintha zsinórok kötnék össze őket. Mindenki fanyalog. Hirtelen görögtűz kezd omlani a hidakról, a fénypermetet százával tükrözik vissza a körömnyi lencsék, a tekintetek képernyőkre tapadnak. A koronára már nem emlékszik senki.
Hokhmá
Elmentem megkeresni a bölcsességet.
Először a Főszabóba mentem. Az emberiség tudáshalma, az óriások papírra vetett lábnyomai közt kutattam. Remegő kézzel kávét kortyolgató egyetemisták között, lelkesen csillogó szemű iskolások között, megfáradt öregurak között.
A bölcsességet azonban nem találtam.
Elmentem egyetemre. Elmentem filozófiát tanulni. Megtudtam, hogy a világmindenség nagy kérdéseire a válasz mindig kérdés: “ki szerint?”. Megtudtam, min veszekedtek a régmúlt nagyjai. Megtudtam száz nevet, száz elméletet. Vitatkoztam, kérdeztem, majd’ szétvetette a fejemet a tudás.
A bölcsességet azonban nem találtam.
Hazafelé mentem, egy hajléktalanba botlottam a kapualjban. Aprót kért, megkérdeztem őt is. Csorba mosollyal válaszolt: Nekem csak egy üveg pia kell, haver.
Biná
Fura dolog az emberi hallás.
Pusztán a levegő remegéséből szavak lesznek, a szavakból gondolatok. Két elme, két gondolat-buborék közötti híd a beszéd, nem is híd, inkább posta, igen, mint a mienk, megbízhatatlan, a levelek eltűnnek, késnek, olvashatatlanul írják a címzést.
Villamoson állok, tömeg van. Nem tudom elővenni a könyvemet, a telefonomat meg nem akarom. Kapaszkodok, próbálok minél kevesebb helyet foglalni. Igyekszem megjósolni, ki meddig megy, mérlegelni, hogy elég összehúzódnom, vagy kénytelen leszek ki- és beszállni.
Hangok körülöttem mindenütt.
Daninál voltam tegnap, új kocsit vett.
Úgy drágább lesz.
A biztosító nem akar fizetni.
Marinál mellrákot diagnosztizáltak.
Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak.
Heszed
Kabát fél vállon. Egy emeletet visszamenni, mert az ajtózárás pillanatát az emlékezet megspórolta. Kutyaugatás a sarkamban. Jeges hideg, sál a nyakba, táskában össze-összekoccannak a termoszok. A lehelet fehéren gomolyog az arcomba. Zaklatott szívverés, még a felkelés adrenalinlökete hajt.
Négy tapintás. Telefon, iratok, pénztárca, lakáskulcs. Mind megvan. Minden más pótolható.
Keresztben átvágni a járdaszigeten gyorsabb. Tíz perc késés az egyetemig. Öt, ha jól jönnek a buszok. Zebránál vagyok, piros a lámpa, nyomom a gombot. Körbenézek, nem jön éppen semmi, lépnék le, de fehér bot koppan mellettem.
Pillanatnyi idő dönteni. Akar-e segítséget, kell-e neki, van-e más a közelben, nincs. Mély sóhaj.
Visszafordulok.
Gevurá
Az egész élet egy nagy sor.
Egyesével születünk. Nevet osztanak. Ételt osztanak. Jegyünk van cirkuszba, színházba, múzeumba. Személyit kell csináltatni. Bankkártyát kell csináltatni. Telefont rendeltem online. Jogosítványt kell csináltatni.
Egész Budapest sorokból áll. Autósorok kígyóznak végig az utakon, araszolva pöfékelik mérgüket a járókelők közé. Buszok első ajtaja előtt formálódnak kusza vonalak, hogy a telefontok opálos hátoldalán keresztülderengő lila papírdarabkát felmutassák.
Még az üdvösség is csupa sorban állás. A gyóntatófülke, a templom kijárata, a Balázsáldást vagy ostyát osztó pap…
A sor rettenetes, időt zabáló szörnyeteg. S még ha esélyünk is nyílik, hogy előrébb libbenjünk: a lelkiismeret, a kegyetlen őr visszaránt minket.
Tiferet
Csend van, süketítő, valószerűtlen csend.
Lámpák vonják sárga ragyogásba a megfáradt, szürke aszfaltot. Párapamacsokat lehelek, lépteim szentségtörőn verődnek vissza a házfalakról. Árnyékok világa ez, oly mélységesen nyugodt és békés, mintha nem is a főváros lenne.
Valahol a messzi távolban aggódón visít egy mentő szirénája. Remegni kezd a föld, ahogy a tehervonat keresztülvágtat a töltésen. Pár ablakban még televízió villog vagy olvasólámpa dereng. A hideg lassan bekúszik a csontjaimba, alig tudom elfojtani a vacogást.
Mégis megállok, az utca kellős közepén, a fénycsóvák össztüzében. Egy magányos macska szalad át hangtalanul az úttesten. Minden más alszik.
Soha nem láttam ilyen szépnek a várost.
Nécáh
Az adrenalin megfesti körülötted a világot. A színek élénkebben ragyognak, a fák zöldebben susognak, az aszfalt rücskei élesebben vetik pirinyó árnyékukat. A madarak csiripelése lantok módjára csilingel, a barna anyaföld boldogan növeszti zöld hajtásait, még a sárga villamos is mintha boldogabban csikorogna a vakítóan villanó síneken.
A hátam egyenesebb, a vállamon könnyebb a táska. Az öröm, az a színtiszta, aranyló drog, ami minden izmomat átjárja. Rohanni szeretnék, kiáltani a szélbe, hallani a harangokat, szabadjára engedni az EGÓT. Fülemben némán lüktet egy régen hallott dallam.
A buszon senki sem érti, miért kap el egyre-másra az őrült vigyor. Nem tudják, hogy győztem.
Hód
Tanulni. Azt mondják, ez az élet értelme.
Persze ilyenkor a „nemes” tanulás jár az eszükben. Az, amit az iskolapadban szorgalmasan körmölő kisdiák, a könyvtárban olvasó gimnazista, az egyetem hatalmas termeiben feszülten figyelő hallgató testesít meg. Az eszme, ami a rendszeren belül tartja a legnagyobb elméket: a doktoranduszok, adjunktusok, docensek előtt lebegő ideál. Tudásvágy rendszerezetté kristályosodva.
Ahogy az utcán mész, pár arc, pár ház mindig megmarad. Gondolataidban helyükre kerülnek az információ darabkái, tudás lesz belőlük. Beszélgetsz emberekkel, megismered őket. Történeteket olvasol, sorozatot nézel, perspektívák tárulnak fel előtted. Sportolsz, megtanulod a testedet irányítani.
Még álmodban is a tudatalattid mutatja meg lelked legmélyét.
Jeszód
Mit is jelent az, hogy otthon?
Először is, nem azonos a Hazával. A Haza absztrakt, megfoghatatlan, csupa nagybetű és pátosz, Himnuszban éneklik, szívekben dobog, emberek halnak meg érte, büszkék vagyunk rá, szépen kiöltözött kokárdák lobognak a szélben.
Másodszor is nem azonos a lakással. A kollégium központilag fűtött, apró cellákra osztott méhkasa, az albérlet hideg fehérsége, ami ki-kivillan a szigorúan nem szögelt poszterek alól, a hotelszoba idegen eleganciája egy cseppet sem tartalmaz belőle.
Harmadszor is, nem egyenlő a szülőházzal sem, a szitkokkal, az alkoholbűzzel. Csak annak, aki szerencsés.
Az otthon az a puha melegség, ami az édesanya ölelése. A hazatérés boldogsága.
Malkhút
Egyetlen elektron akkora az öklünkhöz képest, mint az öklünk a Földhöz képest.
Az autópályán kilométereket faló autó ablakából elképzelhetetlen a főváros átszeléséhez szükséges hat és fél óra Dunakeszi és Nagytétény között, gyalog. A pár perces várakozási időkön bárki, aki vonattal közlekedik, csak nevet. Az út a Balatonról Budapest határáig hosszabbnak tűnik, mint onnan a városközpontba. Persze, dugó van, péntek este mit vár az ember?
Mégis, ahogy a nyári napfényben szikrázó márványlapkák, a frissen kimert fagylaltgombóc, az ölelgetni való kutyus, a sárgásbarnában pompázó fa a ligetben, a méltóságot sugárzó Operaház, a fenséges Vár, a hófedte Gellért-hegy…
Mind-mind gyönyörű a maga módján.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése