Rejtekhely

A vízinövény utasai - 1. rész

Fáj a talpa, de nem meri hangosan kimondani, mert mindig rászólnak. Szerencsére nem kell vinnie semmit, mert még túl kicsi hozzá, de a borzasztó sietségtől folyton fáradt és nyűgös. Senki nem törődik vele, az anyja szótlanul lépked mellette, a szeme vörös, a mozgása gépies, álmatag. Mintha nem is itt lenne.

Néha felzokog, szavakat suttog. Szavakat, amiket apa mondott, mielőtt a tömeg széttépte.

Tudja, hogy hamarosan le kéne menniük a menedékbe, de itt nincsenek barlangok. A dombokat szúrós kőtörmelék fedi, amitől állandóan vörös és érzékeny a talpa. A csillagfényben nehéz észrevenni a nagyobb, igazán éles köveket, amik vérző sebet vágnak a bőrbe. A törzs pedig nem áll meg senki miatt. Közeleg a hajnal.

Furcsa hangra ébred, édesanyja a vállán viszi, háta meggörnyed a súly alatt. A távolból halk, időről időre felerősödő zúgás hallatszik. Még sohasem hallott ehhez hasonlót, a félelem összeszorítja a torkát. Futótűzként terjed a hír, hogy a zaj a megérkezésüket jelenti. Nem a szél okozza és nem is emberek.

Hullámzás a neve.

Az utolsó domb mögött újabb meglepetés várja őket: a föld egy csíkban átadja a helyét a víznek, ami végtelenbe nyúló simaságában is fehér fodrokat vet, és szikrázva szórja a csillagok fényét. A parton pedig hatalmas dombként ott hever valami, ami nagyon hasonlít a leégett növényre.

A törzset vezető férfi megállítja őket. Kiválaszt három embert, akikben még maradt elég erő, és előreküldi őket. A többiek letelepednek a földre. Észreveszi, hogy az itteni kavicsok nem szúrósak, hanem gömbölydedek és simák. Lelkesen összeszed belőlük egy marékra valót, gyönyörködik a csillogásukban, a selymes tapintásban.

A felderítők visszatérnek, pár szót súgnak a vezető fülébe, aki megdermed. Gondolkozik egy kicsit, de végül összehív mindenkit. A szavai meg-megtorpannak, a hanghordozásában érződik a kimerültség, az izgalom, mégis mindenki érti őket.

– Ez lesz az o-otthonunk, de vigyázzatok: itt-itt van egy másik tö-törzs is.

* * *

– Si-sikerült megegyeznünk.

A vezető mellett egy ismeretlen nő áll, teljesen más maszkban. A szeme szúrósan pásztázza a törzset. Az övéi mind a hajó körül sorakoznak, kezükben kőkés. Az anyja szorosan öleli magához, miközben a haját simogatja.

Az első közös gyűlés egyre hosszabbra nyúlik, és ő egyre türelmetlenebb. Mantrákról beszélnek, törvényekről, menedékről, betakarításról, a tengerről... Nem érdekli a felnőttek monoton, unalmas beszéde. Az anyja már visszasüllyedt a szokásos közönyébe, a külvilág megszűnt létezni számára.

Halkan elsomfordál, és a hatalmas, növényszerű domb felé veszi az irányt.

Távolról is elég nagynak tűnt, de ahogy ott áll a tövében, fáj a nyaka, annyira fel kell néznie. A teteje simának tűnik, még ha furcsán megdőlve is áll a kavicsok között. Mögötte, messze a vízbe nyúlva indákat hintál a hullámverés.

A hatalmas dolog egyértelműen olyan, mint a növény otthon. Ugyanaz a fura, nyálkás zselé borítja, ugyanolyan a színe és ugyanolyan furcsa, szerteágazó formákban növi be a parti sziklákat. Az egyetlen fontos különbség a félelmetesen tornyosuló, kövér, hegyszerű törzs, ami egyszerre tűnik rémisztőnek és hívogatónak.

Talál egy feljárót az oldalán, és győz a kíváncsiság.

A teteje valóban lejt egy kicsit, de a csúszós nyálka helyett száraz, langyos keménység borítja. Talál egy lyukat, amin kényelmesen átfér, és már bent is van a hegy belsejében, ahová alig szűrődik le a csillagfényből. A szeme lassan szokik hozzá a bőrén világító minták fojtott ragyogásához.

Amint ismét lát, elakad a lélegzete.

A barlang, ahová minden napfelkelte előtt levonultak, szűk, csöpögős kamrák sorozatából állt, ahol a vízcseppek visszhangot vertek és mindent átitatott a tömeg bűze. Ez a hely semmiben sem hasonlított rá a sötétséget kivéve.

Tágas volt és meleg. A falakból indák nőttek ki, végükön nagyra nőtt termések lógtak, némelyik már meg is száradt. Ahogy közelebbről szemügyre veszi a falat, látja, hogy valójában egymásba fonódó, megkeményedett indák sűrű szövedéke, a ruhájához hasonlóan. A helységből, ahol áll, két másik nyílik. Találomra belép az egyikbe, aztán hátrahőköl.

Egy maga korabeli fiú áll előtte. Nincs rajta maszk.

* * *

Az anyja nem is kereste meg, mielőtt a növénybe költöztek volna. Jól ismerte már a ferde kamrákat: minden szegletet felfedezett magának. Az egyetlen kivétel egy szűk, lefelé nyíló lyuk volt az egyik fal tövében, amiből furcsa, édeskés szag szivárgott. Többször is megpróbált lenézni, de a sötétség makacsul őrizte titkát.

A kintre vezető lyukat lezárták, egy vaskos indákból font nehéz lapot húztak fölé. Mindenkinek a lelkére kötötték, hogy semmi szín alatt ne nyissák fel. Amúgy is legalább három ember ereje kell hozzá.

Azóta aludtak egyet, és most unatkozik.

A fiú folyton követi, de nem szólal meg. Amióta itt vannak, az árnyékemberek visszahúzódtak, csak néha látja őket a szeme sarkából. Főleg éjszaka jönnek közel hozzá, csúnya, gonosz dolgokat suttognak a fülébe. Azt, hogy rossz kislány volt, és miatta ölték meg az apját. Azt, hogy fusson el a törzstől, minél messzebbre. Azt, hogy ugorjon bele a tengerbe.

Amikor megjelenik a fiú, elmenekülnek. Félnek tőle, mint a kiűzetéstől.

A beavatásáról mindenki elfeledkezett, senki sem foglalkozik vele. Fekszik az oldalán és a ferdén ácsorgó embereket nézi. Ismerős és ismeretlen mintázatok, szépen elkülönülve. Olyanok, mint az utazásra termett, száraz termések és a lédús, minden nap fogyasztott gyümölcsök: külsőre csak a maszkjuk más, de a beszédük, a mantráik, a szokásaik teljesen különbözőek.

Az unalom végül legyőzi az elővigyázatosságot. Megvárja, amíg mindenki elalszik, majd a lyuk felé veszi az irányt. Úgy tűnt, senki nem vette észre rajta kívül, vagy csak nem foglalkoztak vele. Kitapogatja a falat. Nem függőleges, hanem enyhén lejt. Éppen befér, elkezdi lefelé préselni magát, a növény érett gyümölcs módjára nyílik szét.

A sötétség teljesen körbeveszi. Hallja az árnyékembereket, ahogy a falban motoznak, a fülébe suttognak. Rátör a félelem. Talán mégsem volt olyan jó ötlet lemászni. Felpillant, de minden oldalról csak mélységes, vakító feketeséget lát. Továbbfúrja magát lefelé.

Hirtelen ér véget a járat, a padló kemény, ahogy rázuhan. Feljajdul, a hangja visszhangot ver az ürességben. Körbenéz, a bőrén világító vonalak gyér fényében furcsa, plafonról lógó kinövések vetnek hosszú árnyakat a falból kidudorodó embernyi hólyagokra.

Lépteinek zaját nem szakítja meg suttogás, csak vízcseppek kopognak egy távoli helységben. Alaposabban szemügyre veszi a helyet, a falból kinövő terméseket, amikből az édeskés illat árad. A padlón szárazra rohadva hevernek. Elindul a falak között, hajtja a kíváncsiság, a felfedezés öröme.

Nem emlékszik, mennyi ideje van lent, amikor elálmosodik. Vissza akar menni, de nem találja a kijáratot. Nem esik kétségbe, bemászik az egyik dudorba a falon. Talál benne egy szivacsos kinövést, amiből édes folyadék csöpög, iszik egy kicsit. Hamar elnyomja az álom.

* * *

Arra ébred, hogy hasában fájdalmasan motoz az éhség. Feltápászkodik, kibújik a burokból, letörli a bőrére alvadt nedveket. Még mindig csak a bőre világít, azonban ahogy körülnéz, az árnyak megelevenednek. Kísértethangok suttognak a fülébe, a sötétbe csábítva, incselkedve vele. Hiába fogja be a fülét, hiába kezd el kiabálni.

Elhatározza, hogy kijut a felszínre.

Az első ötlete az, hogy a lábnyomait követi, ahogy tanulta, de a sötétben alig látja őket. Ráadásul össze-vissza járkált és ahol hiányoznak a szétnyomott termések, ott teljesen elveszti őket. Végül feladja az egészet.

Letép egy gyümölcsöt a falról és megeszi. Puha és édes, sokkal finomabb, mint amiket otthon szokott kapni. Lelkesen megeszik még egyet, aztán újult erővel lát neki a kijárat keresésének. Próbál visszaemlékezni a helység alakjára, de a homály folyton becsapja.

Az árnyékemberek egyre vadabbak. Mögélopakodnak és ráijesztenek. Az orra előtt ugrálnak, hogy ne lásson semmit. Próbálja elhessegetni őket, de ettől csak még bátrabbak lesznek. Végül leül a földre, és sírni kezd.

Fentről halk kiáltások szűrődnek át a növény vastag falán.

Felugrik, teljes erejéből kiabálni kezd, a fenti hangok azonban nem változnak. Gyorsan rájön, hogy nem elég hangos. Mindegy, biztos őt keresik, biztos meg fogják találni a lyukat, lejönnek és kiviszik innen. Csak idő kérdése.

Csak idő kérdése…

Felriad. Elbóbiskolhatott, mert a földön ül és a hangok elhalgattak. Kiabálni kezd, de csak a süket csend felel. Az árnyékemberek is eltűntek, teljesen egyedül maradt a sötétben. Reszketni kezd, átöleli a térdét. Anyára gondol, a puhaságára, a keze simítására.

Sír egy kicsit, de aztán abba is belefárad. Nincs ereje felkelni.

Apa jut az eszébe. Ahogy tanítja a mantrákra, ahogy faragja a maszkját, gondosan, pattintásonként. Bármit kérdezett, mindig volt rá felelete. Ha bármi baja esett, mindig megvigasztalta.

Eszébe jut, ahogy megváltozott. Haragos lett, állandóan leszidta mindenért. Az árnyékemberek is akkor bátorodtak fel, akkor kezdték el zaklatni. Eszébe jut az utolsó gyűlés, ahol a törzs egyszerre rávetette magát, és…

Nem akar rágondolni. Lehunyja a szemét, hátha elalszik és arra ébred, hogy az egész csak álom volt.

Könnyű érintést érez a vállán. Felpattan, és farkasszemet néz a fiúval, aki a kezét nyújtja felé.

* * *

A mászás fárasztó, de valahogy mindig talál kapaszkodót, ahogy felfelé húzza magát a szűk járaton keresztül. A fiú messze előtte jár, nem látja, de már nem is kell. Tudja, merre van a fent, és lassan, lépésről lépésre egyre közelebb kerül a szabadsághoz.

Anyához.

Úgy rohan felé, úgy szorítja magához, mint régen, amikor még élt apa. Rázza a sírás, de nem törődik vele. Tudja, hogy ezért mindkettőjüket meg fogják büntetni. Őt kevésbé, mert még mindig nem a törzs tagja, de anyát biztosan. De ez most nem számít.

Végül csak egynapi ételmegvonást kapnak, miután mindent elmond.

Amikor végre kimásznak a sötét, büdös lukból, az égen mintha még a csillagok is fényesebbek lennének. A fiú ott áll mellette a tömegben, ahogy a vezető összehívja a gyűlést és arról beszél, hogy vízre bocsájtják a növényt. A másik törzs éveket töltött rajta a tengeren, és most, hogy elegen lettek, vissza akarnak térni.

Együtt nézik, ahogy a két törzs minden erejével azon van, hogy a hatalmas dombot a tenger irányába húzza-tolja. Láss csodát: a növény, még ha hüvelykről hüvelykre is, de lassan megindul, és elkezd a víz felé araszolni.

Ahogy lágyan ring a hullámokon, a fiú megszólal. A hangja színtiszta olyan, mint az apjáé volt. Elmondja, hogy nem jöhet vele, itt kell maradnia. A lelkére köti, hogy vigyázzon magára, és tartsa távol magától az árnyékembereket.

Hosszasan integet, ahogy elkezdenek távolodni, aztán beleveszik a látóhatárba.

Amikor elmeséli anyának, először nem hiszi el. Ő semmilyen kisfiút nem látott. A lelkére köti, hogy ne beszéljen róla senkinek. Az a legjobb, ha úgy tesz, mintha nem is létezne.