Káosz

Mantra.

Hol tartottam a mantrában?

Zúg a fejem. Ma be kéne fejeznem, de nem leszek készen. Érzem, ahogy a szívverésem felgyorsul, ha meglátják rajtam az izgalmat, megbüntetnek. Mantra. Mantra. Hol tartottam? Kéne a nyugtató mantra, de akkor meg elfelejtem a mostanit. Mélyeket lélegzek, óvatosan, hogy ne legyen feltűnő.

Megvan. A kétszáznyolcvannegyedik sornál.

Ekkor látom meg őt, vizet hoz egy nagy kőkorsóban. Átfut rajtam a gondolat, hogy segítsek neki, de nem vagyunk egyedül, és az ilyesmi érzelemkifejezés. Próbálom elkapni a pillantását a maszk alatt. Remélem, hogy látja rajtam azt, hogy keményen dolgozok.

Remélem, hogy észrevesz.

Nem merek megint ránézni. Észre fogja venni, hogy bámulom, és nem fog neki örülni. A szívem felkúszik a torkomba, ott lüktet. Nyelek egyet. Azt akarom, hogy meglásson, és azt akarom, hogy ne lásson meg.

A szemem sarkából követem. Nem tudok nem figyelni rá. Még ha nem is nézek rá, ösztönösen tudom, merre jár. Akárhányszor a közelembe ér, az érzelmek elkezdik átvenni felettem az irányítást. Valahogyan megoldást kell találnom erre. Ha párjának fogadna…

Egyre közelebb ér, szinte érzem a belőle párolgó izzadtságszagot. Muszáj nyugodtnak maradnom. Próbálok a mantra monotonitásába kapaszkodni, de a gondolataim között viszket valami. Megvakarom. A maszk alatt megrándul a szemöldököm. A viszketés eltűnik.

Ő majdnem ledobja a korsót. Sarkon fordul, és elrohan. Még sosem láttam senkit ennyire nyíltan sietni, a szívverésem megint felgyorsul. Mi történt? Észrevette, hogy bámulom, és ezért szaladt el? Eszébe jutott valami?

Körbenézek, de a törzs többi tagja, akik éppen pihennek, nem reagálnak. Talán észre se vették, az lenne a legjobb. Nem akarom, hogy miattam megbüntessék. Akkor inkább engem. De ha lehet, engem se.

Hol is tartottam? Mantra.

* * *

Liheg, érzi a vér lüktetését az arcának nyomódó maszk mögött, érzi a forróságot a bőrén, a légzésének vadságát, amit hasztalanul próbál csillapítani. A fejében a hang egyetlen szót ordít, szakadatlanul, kétségbeesetten:

Veszély! Veszély! Veszély!

Összeszedi minden akaraterejét, és megáll. Leteszi a karjaiban szorongatott kőkorsót, hátranéz a kiömlött víz tócsáira. Ezért meg fogják büntetni, az biztos. Mit mondana, ha megkérdeznék, miért csinálta? Hogy hirtelen futnia kellett?

Egy napnyi ételmegvonást kibír. Az nem vészes. Jól szokott dolgozni, erős, vannak tartalékai. Ennél sokkal nagyobb baj, hogy nem érti, mi történt. Emlékei között megjelenik az a nő. Ahogy hisztérikus nevetésben tör ki, vagy éppen véget nem érőn zokog. A végén már meg sem merték közelíteni, mert rátámadt az emberekre.

Megjelölték, nem segített. Amikor éppen nem rázták sírógörcsök, elmesélte, hogy képtelen ellenállni az érzelmeinek. Olyanok, mint a kőzuhatag: elsodornak bármiféle ellenállást. Végül kitaszították, és soha többé nem látta senki.

Az nem lehet, hogy ő is ilyenné váljon. Az nem lehet. Olyan nincs.

Beszélnie kell valakinek róla. Biztosra kell mennie, hogy nincs semmi baj. De kinek mondhatja el? Nincs párja, akivel a kunyhó rejtekében beszélhetne erről. A szülei lehet, hogy nem terjesztenék el, hogy baja van, de az biztos, hogy utána úgy kezelnék, mint azt a nőt.

Ez pörög a fejében, mialatt vizet hord. Ezen jár az agya, mialatt a növény gyökerei alá tapasztja az ürüléket. Ez nem hagyja aludni, ahogy fekszik a hajadonok kunyhójában és hallgatja a többiek lassan kisimuló szuszogását. Másnap mantrákat kell mondania fejben a napfelkelte megjósolására, és ha nem alszik eleget, hibázni fog. Azt pedig büntetik.

Elbóbiskol egy pillanatra, aztán a tiszta, égető harag elűzi az álmot a szeméből.

Az izmai görcsösen megfeszülnek. Ütni, vágni akar, rombolni, pusztítani. Hadonászik, keze a hajába akad. Elkezdi rángatni, érzi a szúró fájdalmat a fejbőrében, amitől csak még dühösebb lesz. Hörgő kiáltás szakad ki belőle, könyöke a kőnek ütődik, zsibbadni kezd. Belerúg a falba, alig érzi. A szeme előtt vörös karikák táncolnak.

Az érzés, ahogy jött, éppoly gyorsan elenyészik. Lehajtott fejjel is tudja, hogy mindenki látta, amit művelt. Ebből nem tudja kivágni magát. Nincs visszaút. Meg fogják jelölni. Ki fogják taszítani. A nap tüzében fog szenesre égni, amikor nem talál menedéket.

Felnéz, és látja, ahogy lassan elcsitul körülötte a verekedés.

* * *

Már vége. Már elmúlt. Már nincs veszély.

Ezt ismételgetem magamban. Körülöttem lihegő, izzadtságcsepp-pettyes testek. A maszkok alatt tekintetek pásztázzák egymást. Szinte hallom a fejükben kattogó kérdést, ami bennem is ott kaparászik, próbál kiszökni a számon:

Mi volt ez?

Emlékszem, ahogy félálomban megint éreztem valamit. Mintha a fejemben viszketett volna egy gondolat, egy vágy, amit csak az szüntet meg, ha engedek neki. Mint amikor vissza kell tartanom a székletemet, amíg a gyűjtőkhöz nem érek, és utána végre elengedhetem magam.

Arra ébredtem, hogy valaki vállon rúg. Ösztönösen összegömbölyödtem, a fájdalom helyére tapasztottam a kezem. A következő a hátamat érte, megnyikkantam. A fejemben káosz kavargott, nem tudtam, mit csináljak. Soha senki nem akart még bántani.

Közben hallottam, ahogy a pár nélküli férfiak egymásnak esnek. Olyan hangokat adtak ki, amiket el sem tudtam volna képzelni. Befogtam a fülemet, és arra gondoltam, hogy biztos mindjárt vége. Mindjárt felébredek, és csönd lesz és nyugalom, és nem fog fájni a rúgások helye…

És akkor vége lett.

Hallom, ahogy kérdezgetik egymást. Senki sem tudja, miért tört ki a harc. Mindenki csak arra emlékszik, hogy ellenállhatatlan kényszer vett rajtuk erőt, és nem tudtak megálljt parancsolni az érzelmeiknek. Arról beszélnek, hogy vajon ezért mindenki ételmegvonást kap-e.

Páran elmennek a többi kunyhóhoz. Én csak ülök a földön, és igyekszem nem gondolni arra. Hogy a viszketésnek köze lehet hozzá. Hogy valójában miattam van minden. Hogy megjelölnek és kitaszítanak.

Elnyomom a fejemben a hangot. Biztosan nem. Véletlen volt az egész. Valaki hagyta megrohadni a növény termését, amit este ettünk. Valaki beszennyezte a vízkészletet. Nem én voltam. Nem én voltam. Nem én voltam…

Visszajönnek a többiek. Elmondják, hogy másutt is ugyanez volt. Az egész törzs megőrült egy rövid időre. Másnap rögtön felkelés után gyűlés lesz. Addig aludjunk nyugodtan. Megkérdezik, tud-e valaki valamit az őrület forrásáról. Csöndben vagyok. A kőmaszk eltakarja az arcom vörösét.

Őrá gondolok, mielőtt elalszom. Hogy nem esett-e baja.

* * *

Arra ébred, hogy a vállát rázzák. Kidörzsöli az álmot a szeméből, érzi a fájdalom tompa visszhangjait a fején, a könyökén, a lábujjaiban. Feltápászkodik. A fejében lassan összeállnak az emlékek. Nem érti, mi történt.

Összegyűlnek a kunyhók között. Az öreg, a legidősebb a törzsben elmondja, hogy van köztük valaki, aki az érzelmek irányítására képes. Valaki, aki ezt a képességét eddig eltitkolta a törzs előtt, és most arra használja, hogy szétromboljon mindent. Kihirdeti, hogy aki tudja, ki az, egy napi ételadaggal többet kap. Aki pedig eltitkolja, azt egy napi ételmegvonás sújtja.

Csönd van. Hallja a saját szívverését a fülében. Érzi, ahogy a kő legördül a szívéről. Legszívesebben ugrálna az örömtől. Nem vele van a baj. Ez már biztos. Mélyeket lélegzik, hogy megnyugodjon, majd előrelép.

– Én előtte is tapasztaltam hasonlót  .

Mindenki felé fordul. Egyforma, szürke maszkok. Szinte hallja a várakozást a csendben.

– Vizet vittem a növénynek. Éreztem, ahogy az érzelem elhatalmasodik rajtam. Futnom kellett. Húsz-harminc lépés után hirtelen elmúlt. Amikor mindenki elkezdett verekedni, az nagyon hasonló volt. Ugyanolyan hirtelen jött és tűnt el.

Elhallgat. Azon gondolkozik, ki volt a közelében, amikor megtörtént a dolog. Eszébe jut a fiú. Nem. Lehetett véletlen is. Valahogyan meg kell bizonyosodnia róla, hogy ki volt. Egy ötlet villan fel a fejében.

– Én jelentkezem próbára. Ha lemegyek a menedékbe, és váltásokban mindenki velem tölt egy rövid időt, akkor tudni fogjátok, ki volt az. Ti nem fogtok érezni semmit, én pedig meg tudom mondani, tényleg ő volt-e.

– Mi van, ha amíg ott van, nem csinál semmit? – Az öreg hangjában alig érezhető rosszallás vibrál.

– Amikor először éreztem, csak egyvalaki volt a közelemben, de nem emlékszem, ki. Ha kettesben maradok vele, tudni fogom. – A hazugság keserű ízt hagy a szájában.

Az öreg egy kis ideig hallgat, majd bólint:

– Legyen így. Ha senkinek nincs más ötlete, ez jó lesz, amíg a mantrák választ nem adnak. Sürgősen el kell kezdeni a negyediket az érzelmek megjelenéséről. Nemsokára kiosztom a részeit köztetek, addig mindenki végezze a dolgát.

A fiút keresi a tekintetével, de nem találja az egyforma maszkok között, a szabad ég alatt pedig a csillagfény elnyomja a bőrén világító mintázatokat.

* * *

Megint megtörtént.

Amikor Ő arról beszélt, hogy korábban érezte ugyanezt, azt hittem, megáll a szívem. Amit javasolt, az adott nekem egy esélyt. Próbáltam meggyőzni magam, hogy nem én voltam, vagy ha igen, el tudom fojtani, mint az érzelmeket.

Mindenki ment a dolgára, Ő pedig elindult a menedékhelyünk felé. Jó hosszú az út, több ezer lépés. Kijelöltek egy embert, aki számolta az időt, és elküldött mindenkit sorban egyesével Hozzá.

Reménykedtem, hogy minél később kerülök sorra.

Leültem a kedvenc helyemre a kunyhó tövébe és mantráztam, amikor megint éreztem. Ellenálltam, de egyre erősebb lett. Mint amikor nagyon éhes az ember, szépen lassan kiszorított minden más gondolatot.

Végül nem bírtam tovább.

Az egész törzs pánikba esett. Fejvesztve rohangáltak. Én is csatlakoztam, hogy ne bukjak le. Tudtam, hogy vesztettem. Tényleg miattam van minden. Próbáltam rávenni magam, hogy elmenjek az öreghez, és elmondjam neki, de nem ment. Féltem a büntetéstől.

Féltem a haláltól.

Most itt ülök a kunyhóban, és próbálom legyűrni az érzést, de nem megy. Úgy érzem, az idő megállt. Próbálok nyugtató, fókuszáló mantrákat felidézni. Érzem, ahogy az akaratomat legyűri a késztetés. Fáj, ahogy engedek. Széthasad a fejem.

Meghallom a kiáltásokat. Fájdalom és harag hangjai. Remélem, hogy nem vesznek észre, hogy eszükbe sem jut benézni a kunyhókba. Remélem, hogy hamar vége lesz. Pedig tudom, hogy nem: észrevettem, hogy ha sokáig tartom vissza, hosszabb a hatás is.

Azon gondolkozom, amit az öreg mondott. Hogy valaki direkt manipulálja az érzelmeket. Ha rájönnék, hogyan tudom lecsillapítani őket, talán jóvá tudnék tenni mindent.

Egész nap ezen gondolkozom, miközben időről időre feltör belőlem a káosz. A mantrák megállnak, senki sem tud dolgozni. Az öreg engem és még két férfit jelöl ki a napfelkelte mantrájára, mert anélkül nem érnénk vissza a menedékbe. Leülünk, és közösen, hangosan mondjuk.

Közben sorban megérkeznek azok, akiket Hozzá küldtek. Mindenki tudja, hogy nem ők voltak. Az öreg hangján hallatszanak az érzelmek, de nem törődik vele. Csapatokat szervez azokból, akik már visszajöttek, és elküldi őket termésért meg vízért.

Megint rám tör az érzés. Tudom, hogy ha abbahagyom a mantrát, azonnal rájönnek, ezért csak simán utat engedek neki. A két társammal együtt ugrok fel, rémülten, és futunk, mintha az életünk múlna rajta.

* * *

Megérzi, hogy a fiú az, amikor meghallja a lépteket. A mellette némán üldögélő nő szó nélkül távozik. Siet vissza, mert, ahogy mondta, el kell mennie a növényhez vizeletet adni, hogy utána fogamzásgátlót teremjen neki.

Azon gondolkodott, amíg néma, maszkos alakok mellett ült néma csöndben, hogy miért nem mondta meg rögtön, hogy szerinte ő a felelős. Miért akar megbizonyosodni róla? Talán mert lát valamit benne, az izmai ívében, a hangja dallamában? Tény, hogy néha megfordult a fejében, hogy megkéri, legyen a párja, de túl fiatalnak gondolta.

Ahogy megpillantja, már biztos benne, hogy ő az. Úgy lépked, mint aki már halott. A törzsben az ilyet büntetik, mert a lustaság kifejezése. Itt lent, a sötétben viszont senkinek nem kell tettetnie. Már nem számítanak a szabályok.

– Gondolom, már rég tudod, hogy miattam van az egész.

– Igen. – a hangja megremeg egy kicsit. Mindketten tudják, hogy ez az első és utolsó alkalom, hogy szabadon beszélhetnek.

– Nem direkt csinálom. Olyan, mint egy ellenállhatatlan kényszer. Muszáj. Nem tudom visszatartani, most is érzem, ahogy közeledik. – Egy pillanatra elhallgat – Lehet, hogy jobb, ha visszamész.

Nem válaszol. Ülnek csöndben, a fejében kimondhatatlan szavak kavarognak. Aztán a vér meglódul a fülében, felugrik, és a másiknak esik. Üti, vágja, harapja, ahol csak éri. A fiú pedig csak tűri, alig védekezik. Mintha ezzel jóvátehetne bármit.

A roham, ahogy jön, el is tűnik.

– Én... – a szája száraz. – én nem akartam…

– Tudom. Az én hibám. Ne gondold, hogy bármi rosszat tettél.

– Mégis, legalább megpróbálhattam volna ellenállni. Ahogy te.

Hallgatnak.

– Tudod, hogy párnak szerettelek volna választani? Mindig, amikor a közelemben voltál, mantráznom kellett, hogy ne látszódjon.

Megint hallgatnak. Aztán lassan, nagyon lassan feláll, és átöleli a fiút. Csak ülnek a sötétben, ketten, és szorítják egymást, mintha soha nem akarnák elengedni a másikat. Mintha ez lenne életük első és utolsó ölelése.

Mindketten tudják, hogy az.

* * *

Látom a kunyhókat. Látom az embereket. Tudom, hogy vége.

Elbúcsúztam Tőle. Elmondtam neki mindent, és még annál is többet. Remélem, legalább egy pillanatig értett engem, és talán érzett is valamit, még akkor is, ha tilos. Most pedig itt vagyok, és véget vetek a káosznak.

Beérek a kunyhók közé, ahol már várnak rám. Némán lépkedek köztük, mind engem néznek. Senki nem mozdul, csak a tekintetük követ. Az ítélkezés maszkjai.

Az öreg szólal meg először:

– Ezennel megbüntetünk, amiért a törzs érzelmeit manipuláltad, azokat a rend megbontására használtad. Ezen cselekedeteidre semmilyen racionális magyarázat nem létezik. Felszólítás ellenében sem hagytad abba. A vétkeidért büntetésed megjelölés…

A szívem majd kiugrik a helyéről. A szemem előtt képek villannak fel, érzem, ahogy a világ megfordul velem. Hányingerem van. Összegörnyedek.

– …és kitaszítás.

Összeszedem magam annyira, hogy beszélni tudjak. A hangom vékony és remeg.

– Nem tanúsítok ellenállást, és azonnal indulok, ha a megjelölést nem hajtjátok végre.

– Nem. – Az öreg hangja akár az ökölcsapás. – Nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételekről beszélj. Az ítéletet most rögtön végrehajtjuk. Vedd le a maszkodat!

Engedelmeskedem. Ha ellenkezek, attól csak még fájdalmasabb lesz.

Ketten lépnek mellém, éles, hideg kőkésekkel. Felsikoltok, ahogy a húsomba vájnak. Körben az arcomon, és a mellkasomon. Tiszta, egyenes vágások. Az öreg elégedetten nézi.

Szédülök. Összeesek, a torkomban maró fájdalom. Csöpögni kezd a nyálam. Arra gondolok, hogy legalább Ő nem látja, ahogy a hideg kőre hányok, aztán a világ fehér semmivé olvad.

Mire magamhoz térek, a maszk ismét rajtam van. A sebeim irtózatosan csípnek. Kilépek a kunyhóból, az öreg már vár.

– Menj el a menedékhez, és vegyél magadhoz annyi ételt és vizet, amennyit bírsz. Küldd vissza a lányt. Ha megtalálunk, eltörjük a lábadat és kint hagyunk a napon. Menj, és soha ne gyere vissza.

Engedelmeskedek. Nincs választásom.

Ő még mindig a barlangban ül, csendben, magányosan. Ahogy meglát, felugrik és a nyakamba borul. Végighúzza a kezét a sebeimen. Fáj, felszisszenek, ijedten kapja el az ujját. Leveszem a maszkomat, aztán az övét is. Gyönyörködöm az arcában a bőrén fénylő rajzok homályában.

– A többiek már lefeküdtek aludni. Itt tölthetem az éjszakát?

Nem szól semmit, csak bólint.

* * *

Felkel. Végignéz a fiún, a maszktalan arcon, a sebhelyeken, a meztelen testen. Tudja, hogy akár a párja is lehetett volna. Nem várhat tovább, a törzs biztos küld valakit, ha nem ér vissza időben. Elindul a barlang szája felé.

Éles fénycsóva szűrődik be. Visszaretten, a szeme elé kapja a kezét. Próbál visszaemlékezni, hogy mióta van lent. Aztán rájön, hogy nem emlékszik, hol tartott az idő mantrájában. Arra sem, hogy mikor hagyta félbe.

Eszébe jut a törzs többi tagja, akik kint vannak. Akik mostanra halottak. Mind.

Kivéve őket.