Dagály

– Az lehetetlen.
 

A kőmaszk eltakar bármiféle érzelmet, de a hírhozó szavában félelem bujkál. Tiszta rettegés. Így csak annak a hangja remeg, aki a halálra készül. Közönséges időkben ezért egynapi ételmegvonást kapna. Érzelemkifejezés testbeszéddel. Enyhe vétség.
 

– Biztos, hogy hibáztak? Ellenőriztétek? Van ehhez is segédmantra, ami megmondja, helyes-e…

– Nézd meg magad, ha nem hiszed. A vízszint emelkedik. Már régen úton kéne lennünk a barlangokhoz, ha most indulunk, legfeljebb a legerősebbek érnek le időben. A párod például biztosan nem, ebben az állapotban.
 

Visszanéz a kunyhó feketeségébe, ahol halványan fénylenek a nő bőrén a jelek. A hasában ott növekszik az új élet. Behunyja a szemét. Nem. Nem lehet, hogy így ér véget minden. Nem lehet, hogy a nap fogja szénné égetni őket.
 

– Gyere velem. – A hírvivő nem vár válaszra, rohanvást indul vissza. A nő felnyög álmában, a hátára fordul. A szája sarkából megindul egy nyálcsík a kőpadló felé, megcsillan rajta a beszűrődő csillagfény.
 

Követi a hírvivőt. Kint egy öreg férfi felemelt hangon próbálja lenyugtatni a köré gyűlt tömeget.
 

– Nem találtunk semmilyen hibát az ellenőrző mantrával. Aggodalomra semmi ok. A mantrák megvédenek minket. Ha a dagály mantrája nem jelezte, hogy le kell mennünk, akkor nincs baj.
 

– Csakhogy elrontottátok a mantrát – szól közbe egy tagbaszakadt férfi. – most ismételtem meg az utolsó két szakaszt, elosztva társaim között. Eszerint már félúton kéne járnunk. Ismerd be, hogy hibáztatok.
 

Az öreg válaszát már nem hallja, mert továbbmennek, egyenesen a sziklafal mellé. A tenger halkan morajlik. Lenéz. A gyomra mintha átbucskázna a peremen, és elkezdene zuhanni.
 

A vízszint jól láthatóan emelkedik.
 

Visszasiet a kunyhóba, hogy felébressze a párját. Zihál, a szíve ki akar ugrani a mellkasából. Megáll a bejáratnál. Beléhasít a felismerés: esélyük sincs leérni. Ahogy a nő felriad, és ránéz, nyugalmat erőltet a hangjára.
 

- Nincs semmi baj, aludj csak nyugodtan.

* * *

Teljesen biztos benne, hogy nem hibázott. Már sok ezer mantrát mondott magában végig hibátlanul. Egyetlen egyszer, gyerekkorában kapták rajta, hogy kihagyott egy részt. Akkor egy napig fogságban volt, és enni sem kapott. Az éhség egy életre megtanította neki a pontosságot.
 

Most pedig itt áll, kint, a kőmaszkok rengetegében, és azt hallgatja, ahogy sorban előhívják a dagály mantrájáért felelősöket. Amikor hozzá érnek, előrelép. Egy tagbaszakadt férfi elismételteti vele a mantra eredményét, majd diadalmasan rámutat.
 

– Ő hibázott!
 

A tömeg felmorajlik. A maszkok mögött dühös hangok hallatszanak. Még sohasem látott ilyet, pedig három gyermeket hordott ki és nevelt fel. Mintha nem is léteznének szabályok. Mintha hirtelen mindenki elvesztette volna az eszét.
 

– Állj! A törvények szerint ember szava még nem elegendő…
 

– Törvények? – A férfi felnevet. – Miattad mind meghalunk, amint felkel a nap! Szénné fogunk égni! Kit érdekelnek a törvények?
 

A tömeg helyeslően morajlik. Páran fenyegetően rázzák az öklüket. Egyedül marad a kör közepén, és rájön, hogy nem számít, ő hibázott-e. Nem a mantra miatt dühösek az emberek.
 

Azért dühösek, mert nem tehetnek semmit.
 

Két erős férfi megragadja. Nem tiltakozik. Tudja, hogy az ellenállás hasztalan. Csak amikor a meredély felé kezdik vonszolni, jön rá, hogy mire készülnek. Visítani kezd. Maga is meglepődik, hogy egyáltalán képes ilyen hangra. Az egyik férfi szájba vágja, érzi a vér fémes ízét.
 

Rugdalózik. Ordít. Végül megállnak.
 

A férfi, aki eddig beszélt, hosszasan nézi. Gondolkozik. Amikor megszólal, a hangja csaknem érzelemmentes, ahogy szokott.
 

– Rendben. Nem dobunk le a tengerbe. Megjelölünk.
 

Látja, ahogy a tömegtől nem messze páran élelemmel teli zsákokat vonszolnak ki a raktárból. Látja, ahogy gyerekek ivóvizet fröcskölnek egymásra. Senki nem törődik velük. Mindenki az ő arcát nézi, ahogy lekerül a maszk, és a kések véres vonalakat karcolnak a bőrébe.
 

Érzi, ahogy benne is felgyülemlik a harag. Küzdeni akar, elvenni a kést és a férfiakba döfni. Hadd érezzék ők is, milyen igazságtalanul szenvedni. Mégsem teszi. A törvény szava szent. Az érzelmeknek nem szabad engedelmeskedni. Soha.
 

* * *

Mi lett belőlük?
 

Megjelöltek egy asszonyt, csupán azért, mert hibázott egy mantrában. A tartalék élelmet két kézzel tömték magukba, hogy utána sugárban hányva boruljanak térdre. Párok szeretkeztek vadul, kint, a kunyhók között, nem törődve az őket bámulókkal. Mit tegyen ilyenkor? Hasztalan próbál válaszokat keresni a törvények között. Azok arra vannak, ha egy-egy ember megszegi őket.
 

Arról egy szó sem esik bennük, ha az egész törzs.
 

Két nő mantrákat ismételget, kitartóan, értelmetlenül, mintha az megmentené őket. A hangjuk a megszokott monotonitás helyett valóságos könyörgés. Ők legalább nem ártanak senkinek.
 

Látja, ahogy egy férfi köveket cipel. Egy másik hirtelen ráveti magát, a földre dönti, felkap párat és elszalad. Az áldozat döbbenten pislog, aztán összeszedi a megmaradt építőanyagot, és megy tovább. Nem bírja tovább, megszólítja.
 

– Mit csinálsz? Miért támadtak rád?
 

– Az ő kunyhójából szereztem a köveket. Ha eleget összeszedek, az enyémbe nem süthet be a nap, és akkor biztonságban leszek.
 

Egy pillanatra elhallgat.
 

– A párom most szerez ételt és vizet. Túl fogjuk élni. Túl fogjuk élni… – a szavai kétségbeesett mantrába fulladnak.
 

Válaszolna, de ekkor meglát egy csapat fiatalt, akik a növényt vagdossák éles kődarabokkal. Odarohan, hogy kérdőre vonja őket, rá sem hederítenek. Amikor karon ragadja az egyiket, az vonakodva válaszol:
 

– Ha beássuk magunkat a növény alá, túl fogjuk élni.
 

– És élelem? Víz?
 

– Majd kilyukasztjuk a növényt, és a nedvein élünk.
 

– Honnan tudod, hogy nem halsz bele, ha iszol belőle? Hogy zárod ki a napot? Hogy…
 

Elhallgat. Látja, hogy értelmetlen minden érv. Körülötte mindenki a maga módján próbálja menteni a bőrét. Nem számít, mennyire kicsi az esélye, hogy túlélnek, úgy kapaszkodnak a reménybe, mint a csecsemő az anyjába.
 

Ilyenkor kinek jutna eszébe a törvény betartása?
 

* * *

Éppen köveket szedett ki az egyik elhagyatott kunyhóból, amikor megtalálták.
 

Ketten vannak, nagydarab, erős férfiak. A maszkjukat rég elhagyták valahol. Ahogy meglátta őket, menekülni akart, de elállták az útját. Kiverik a kezéből a köveket. Az egyiknek csorog a nyála, ahogy méricskéli.
 

– Vetkőzz le. – A másik nem sokat teketóriázik. Ő is megszabadul az ágyékkötőjétől.
Nem engedelmeskedik. Érzi, ahogy az egész teste megfeszül. Csak ezt ne. Csak most ne. Miért éppen ő? Hogyan aljasodhatnak le ennyire?
 

Látják, hogy nem engedelmeskedik, úgyhogy lerángatják róla a ruháját. A maszkját is elveszik, látja az arcukon a mohóságot, a vágyat.
 

A könyörtelenséget.
 

Segítségért kiabál, erre befogják a száját. Érzi az izzadtságtól nedves, szőrös kezet, ahogy a maszk helyett az arcára tapad. Érzi, ahogy a földre szorítják. Minden erejével küzd, de egyszerűen nem elég erős. Elernyed. Rátalál egy mantrára, azt kezdi ismételgetni.
 

Mindjárt vége, mindjárt vége, mindjárt vége…
 

Érzi, hogy a szorítás megszűnik. Nők hangját hallja. Sokan vannak. Lerángatják róla a férfit, a másikat már a földre teperték. Emlékeztetik a támadókat a törvényre, ami az erőszakot bünteti. A hangjuk hideg. Érzelemmentes.
 

Munkához látnak a kőkések.
 

Magukkal viszik a hajadonok szállására. Már ráraktak egy második réteg követ, alig szűrődik be csillagfény. Lefektetik egy alvóhelyre. A kunyhó előtt folyamatosan őrködnek. Ha férfi közelít, elkergetik.
 

Elalszik. Mire felébred, elcsendesül minden, csak a tenger zúgása hallatszik lentről. Felkel, kinéz a kunyhóból. Mindenütt emberek fekszenek, legtöbbjük maszk nélkül. Alszanak vagy mantrákat mormolnak.
 

Néhány kunyhót teljesen elhordtak, másokat megerősítettek, de csak részben. Van, aki étellel vagy rongydarabokkal próbálta meg kizárni a napot. Mások a növényről kaparták le a nyálkás felső réteget, azzal kenték be magukat.
 

Az öreg nő friss sebeit ápolja. Sóval hinti be őket, és felszisszen, ahogy megérzi a csípős fájdalmat. Puszta megszokás, hiszen nemsokára úgyis halott lesz.
 

Nemsokára mind halottak lesznek.  

* * *

 

Hallja, ahogy anyu és apu kórusban nyögdécselnek.
 

Látja ahogy egymáson fekszenek, és egy ütemre mozognak. Egyszer látta őket így, de akkor azonnal abbahagyták és elküldték aludni. Most úgy tesznek, mintha nem is lenne ott. A maszkok a földön hevernek, a szájuk összetapad.
 

Próbál szólni nekik, hogy kimegy a kunyhóból, mert pisilnie kell, és azt a gyűjtőnél szabad csak, de rá se hederítenek. Úgy dönt, elég nagy már, egyedül is el tudja intézni. Feláll és bizonytalan léptekkel elindul kifelé.
 

A szabad ég alatt emberek fekszenek. Van, aki alszik, nyugtalanul, meg-meg rezdülve. Mások nyitott szemmel fekszenek, a csillagokat bámulva. Az egyik nagy kunyhóból, ahol tudja, hogy csak nők laknak, előlép egy kócos, fiatal lány. Egy pillanatra találkozik a tekintetük. A lány arcán szomorúság suhan át.
 

– Hova mész? A dagály elöntötte a barlangot. Nemsokára felkel a nap.
 

Nem válaszol. Siet, mert már nagyon kell.
 

Miután végzett, visszafelé kimegy a meredélyhez. Tudja, hogy egyedül nem szabad, de most nincs itt sem anya, sem apa, és a többiek sem törődnek vele. Óvatosan, négykézláb mászik ki a széléhez, és lenéz a mélyben hullámzó tengerre.
 

A barlang bejárata tisztán látszik. A víz egyre lejjebb ereszkedik.
 

Visszamegy a lányhoz, de már nincs a kunyhó előtt. Kiabálni akar, de aztán eszébe jut, hogy azt nem szabad. Inkább visszamegy a szüleihez, hátha már abbahagyták a nyögdécselést, és elmondhatja nekik, hogy milyen butaságot hallott.
 

Először nem hisznek neki. Elmennek és megnézik ők is.
 

Ahogy apa végigrohan a kunyhók között, kiáltozva, sírva, anya szorosan magához öleli.
 

– Már nem lesz semmi baj. Nem halunk meg. Jól csináltad, kicsim.
 

Lassan összegyűlik az egész törzs. Alig páran viselnek még maszkot, még soha nem látott ilyet. Előkerül az, akire a napfelkelte mantrája volt bízva. Ellenőrzik. Kiderül, hogy elrontotta. Korábbra jósolta a napfelkeltét.
 

Kiderül, hogy van idejük leérni a menedékbe.