Lót könnyei

A nap forrón tűz az arcába, az izzadságcseppek keresztülfolynak busa szemöldökén, egyenesen a szemébe. Pislog, próbál az előtte álló pásztorok pergő vitájára koncentrálni. Már megint a jószág miatt van valami perpatvar. Kevés a legelő.

Meghallja Ábrám hangját: mély, öblös, mintha maga az Úr szólna a szájával. Két szó elég, hogy a pásztorok elhallgassanak. Egy pillanatra csend lesz, csak a Kánaán felett fúvó szellő görget zörögve egy ördögszekeret a sátrak között.

– Lót, ez így nem mehet tovább. Ez már a harmadik a héten, hogy a pásztoraid összevesznek az enyémekkel. Túl sokan lettünk.

– De nagybátyám! Hisz emlékszel még Táré szavára! “Tartsatok össze mindenkor! Ha szétszóródtok, úgy jártok, mint a bárányok, akik szétszaladtak a farkas láttán, és egyenként pusztultak el. Ha összetartotok, nincs erő, mi elpusztíthatna titeket!”.

– Márpedig szét kell válnunk. Nézz körül! Kánaán elég nagy mindannyiunknak, még a fiaink fiai is kényelmesen lakhatnak itt, minden jószágukkal egyetemben. Nem, én döntöttem. Ha balra mégy, én jobbra tartok, ha jobbra fordulsz, én balra indulok.

Lótnak könnyek szöknek a szemébe. Látja apját a foltos halotti leplen, érzi orrában az olaj kesernyés szagát. Látja anyját, ahogy a gyász gúzsba köti és felemészti. Látja nagyapját, az öreg Tárét, ahogy Kánaán felé tekint a hárámi szálláshelyről, vágyakozón, beletörődve az Úr akaratába.

Lám, most itt vannak, és mégsem lehet minden az akarata szerint. Szét kell válniuk.
Letörli a könnyeket, és arra gondol, keleten, a Jordán mellett próbál szerencsét, Sodomában. Ha az Úr is úgy akarja, ott végre családot alapíthat.  

* * *

– Nem lesz semmi baj.

Ezt ismételgeti, ahogy a katonák körbeveszik. Szorosan magához szorítja a feleségét, karjában alig kétéves lányával. A második is úton van, a leomló, bő ruhák sem tudják elrejteni a domborodó hasat, bár talán jobb is. A terhes nőket nem bántják.

– Nem lesz semmi baj.

Szekéren zötykölődnek. Mellettük bilincsben legyőzöttek, Sodoma és Gomora népe. A királyaik szurokba fúltak, nekik rabság jutott. Asszonyok, gyermekek, marhák, birkák, zsákmánnyal megrakott szekerek végtelen sorokban. Lót végignéz a szomorú meneten, és az Úrhoz fohászkodik. A legjobb embereit levágták a csatában, sátrát felgyújtották, szolgálóit harcosok verték bilincsbe, jószágai felett tort ültek.

– Nem lesz semmi baj.

A saruja szétszakadt a lábán. Fájdalmas cipelnie a feleségét, de a háta mögött korbács csattog. Lányát egy szolgálóra bízta. Tudja, hogy a sietség remény: azt jelenti, üldözik őket. Ha kitartanak, megmenekülnek.

– Nem lesz semmi baj.

Ábrám szorosan öleli magához. Zokogva köszöni meg neki a szabadulást, felajánlja minden jószágát. Vér és füst szaga terjeng a levegőben, szabadultak örömkiáltásai kavarognak benne. Az Úr győzelmet szerzett nekik, az Úr megmentette őket.

* * *

Alkonyodik Sodoma felett, az ég merő vörösség. Lót a város kapujában ülve gyönyörködik benne, pedig a szíve nehéz. Az emberek nem tisztelik az Urat, fényes nappal az utcán szeretkeznek, nem vetik meg a gyermekeket, sem az állatokat. Fertővé lett a Jordán vidéke, amely egykoron az új életet jelentette.

Két vándor közeleg, fehér ruhába öltözve, arcuk merő tűz és harag. Arról érkeznek, amerre Ábrám is lakik, tán jó hírt hoznak. Lót elibük megy, arcra borul. Tudja, kik ők. Könyörög, hogy szálljanak meg nála. Biztosan elfáradtak, jól esne nekik egy kis étel, ital, pihenés. Hiába tiltakoznak, nem tágít.

A felesége furcsán néz rá, amikor ünnepi lakomát tálal a vendégek elé, de nem szól. A lányok ki-kitekingetnek a szobájukból, vihorásznak, sugdolóznak. Lót maceszt rak a férfiak elé, megmossa a lábukat, a saját fekhelyét ajánlja fel. Majd alszik a földön.

Megdermed, ahogy a kinti tömeg a nevét kezdi kiabálni.

Bezárja maga mögött a kétszer vasalt ajtót. Ahogy körülnéz, mintha az egész város a háza köré sereglett volna. Túl sokan vannak, túlságosan felajzottak. A vendégeket akarják.

– Kérlek titeket, csak ma este ne! Csak egy éjszakányi nyugodalmat hagyjatok nekünk!

– Nehogy azt hidd, Lót! Ez a mi városunk, itt mi hozzuk a törvényeket. Te csak egy jöttment vagy, aki azt hiszi, parancsolgathat nekünk. Na ki vele, add elő a vendégeidet! Dolgunk van velük.

– Kérlek, távozzatok! Bármit odaadok! A lányaim... a lányaim még szüzek! Tegyetek velük, amit akartok, de a vendégeimet ne bántsátok! - torkát sírás fojtogatja.

– Nem érdekelnek a lányaid, őket akkor kapjuk meg, amikor akarjuk. A vendégeidet akarjuk!

Közelebb jönnek. Az obszcén szavakat kövek váltják fel. Mire azonban az első ütések lecsapnának, az ajtó kinyílik, és erős kezek rángatják be Lótot. Csattan a lakat, még épphogy elkapja a lányok pillantását, ahogy visszahúzódnak a szobájukba. Rémület és harag.

* * *

Sodoma utolsó éjszakája lassan véget ér.

Lót odakint veszekszik álmos, értetlen feleségével és leányaival. Kétségbeesetten próbálja meggyőzni őket a távozásról. Mind azt hiszik, öregségére elment az esze. Hiába beszél nekik angyalokról, az Úrról, mintha szakadó esőben próbálna tüzet gyújtani.

Végül a vendégei megunják a dolgot. Az egész családot kézen fogják, és magukkal viszik a pusztába. A parancsuk világos: a hegyekben vannak egyedül biztonságban. Lót esdekelve kéri őket, legalább a szomszédos kisvárost kíméljék meg. Nagy nehezen engednek neki.

Menekülnek, vakon, félőrülten. Űzi, hajtja őket az angyalok tekintete, a harag, ami nem létezhet ezen a világon. Az ígéret, hogy megmenekülnek. A figyelmeztetés, hogy soha, semmiképp nem nézhetnek hátra.

Bela falai közt találja őket a pirkadat. Már csak hárman maradtak. Egyikük a feleségét siratja, a többiek az édesanyjukat.

Sodoma felett pedig csak üvölt, üvölt a kénes tűzeső.

* * *

Lótnak fáj a háta, a lábai, a válla, de egy tapodtat nem tágít. A kötélen vonszolt vadkecske heves mekegése egyre erőtlenebb, a patái meg-megcsúsznak a sziklákon. A barlangnál a lányok napok óta húsért rágják a fülét. Hát most végre megkapják.

Az Úr nem véletlenül akarta elpusztítani Cóárt is, amit egykor Belának hívtak. Egy hónapig éltek ott, aztán a lassú éhhalál mellett döntött a hegyekben a Sodomai örökségeket ápoló maroknyi nép ellenében.

Legalább a szőlő megterem itt. De még milyen szőlő! Olyan borrá erjed, hogy olyan egész Kánaánban nincs. Mit árthat még egy kupa? Köszönöm, lányom, igazán jól esik a vadászat után. Igen, tölts még! Különben is, hol a húgod?

Reggel van. Fejfájás és iszonyú szomjúság ébreszti az öreg Lótot. Valamiért sajog az ágyéka, de nem figyel rá. Vízért tapogatózik, de csak üres borostömlőket talál. Sokat. Nem emlékszik rá, hogy ennyit ivott volna, se arra, hogy mi más történt.

Telnek a napok. Megismétlődik minden, a bor, a fejfájás, az üres tömlők. Próbál nem tudomást venni róla, sem a lányai különös viselkedéséről. Eszébe jut a felesége, ahogy a bőre szikrázik a napfényben. Szörnyű, természetellenes fehérséggel, ahogy rátalál a füstölgő romok mellett, és csak zokog, zokog vígasztalhatatlanul.

Csak amikor a lányok hasa gömbölyödni kezd, fog gyanút. Férfiember nem jár a hegyre, erről gondoskodott. Csak hárman élnek itt. Hányinger fogja el a gondolattól. Csak hárman...

Sírni szeretne, de már nem maradtak könnyei.