Törött maszk

Vigyázat! Öncsonkítás, szexuális erőszak, disszociatív személyiségzavar!

Csepp.

A kőmaszk eltakarja az érzelmeket. Az ő szemei azonban átlátnak a maszkon, a sötétségen, a legjobban kigondolt hazugságokon és a leghiggadtabb hanghordozáson. És ezt az előtte álló is éppen olyan jól tudja, mint ő.

Csepp.

Az érzelmek mintázatok, amik megjelennek a testen. Fénylő és sötét foltok. Csak az erre születettek, a Figyelők látják. Az olyanok, mint ő.

Csepp.

Gondosan mérlegel. Kinyitja a száját. A szemben álló férfi jól hallhatóan nyel egyet. A félelem mintázata elegendő bizonyíték. Tudja, hogy rajtakapták. Nem is akármiért: magát az első törvényt szegte meg, amikor ételt lopott. Mohóságból.

Csepp.

Egy pillanatig még vár. Nézi, ahogy az izzadtság fénylő csíkokkal festi be a faragott arcot. Rákényszeríti magát, hogy megszólaljon. A szavak száraz kövek a szájában:

– Figyelői voltomnál fogva…

– Figyelem! Mindenki, aki ki lett jelölve a távozásra, gyülekezzen a legdélibb kunyhónál!

Az emelt hangú vezető szava szent. Véget ért a rejtőzés ideje. Indulnia kell. Egy rezdüléssel sem mutatja ki a rajta végigfutó megkönnyebbülést. Tudja, hogy a másik is ugyanígy érez. Tudja, hogy sohasem találkoznak többé.

Ideje indulni. A szomszéd törzsnek szüksége van egy Figyelőre.

Először egy kőfal tövében vernek tábort, igyekeznek elrejtőzni. Egy dologra figyelmeztették őket: hiába vannak heten, a kitaszítottak így is veszélyesek. Amikor arra ébred, hogy egyik társa rémülten talpra rángatja, akkor érti meg pontosan, miért mondták. Megtalálták őket. Kezükben kihegyezett kődarabok, arcuk maszk helyett fenyegető vicsorgás.

Irgalmatlanul fáj a feje. Látja, ahogy a fosztogatók vezetője előrelép, és ököllel lesújt a legközelebb álló társára, a földre dönti. Majd belerúg. Még egyszer. Szédül, érzi, ahogy az üresség magába fogadja. Érzi, ahogy feloldódik a semmiben.

* * *

Kinyitom a szemem. Ökölbe szorítom a kezem, megfeszítem az összes izmomat. Igyekszem izgalomba jönni, a hasogató fejfájást háttérbe szorítani. Tudom, miért lettem a valóságba rángatva. Tudom a dolgomat.

Meg kell védenem a testemet.

Felmérem az ellenfeleimet. Csak négyen vannak. A vezetőjük nagyhangú, de valójában bizonytalan és fél. Talán először kell embereket fenyegetnie. Talán történt vele valami, ami megingatta az önbizalmát. Talán van a társai közt valaki, akinek meg akar felelni.

– Kicsit kevesen vagytok. – Abbahagyja a földön fekvő rugdosását, felém fordul. – Ráadásul vézna egy alak vagy. Biztos, hogy te vagy a főnök?

Az utolsó mondat betalál. Az arca zavarodottból haragos maszkká torzul.

– Gyere csak közelebb. – Felállok, majdnem olyan magas vagyok, mint ő. Felé lépek.

– Az ott – bökök rá a legizmosabb társára – sokkal jobb vezető lenne.

Még közelebb megyek. Tudom, hogy kockáztatnom kell.

– Gyere, üss meg. Mutasd meg, hogy erős vagy. Különben nem hiszem el.

Figyelmeztetés nélkül vág gyomron. Összegörnyedek, de talpon maradok. Legyőzöm a hányingert.

– Kevés. Fogadok, ő sokkal nagyobbat tudna ütni. Ha ő fenyegetne, lehet félnék.

A nagydarab ránéz. Elvigyorodik. Megropogtatja az ujjait. Látom rajta, ahogy kezd kialakulni benne az agresszió. A főnök szembefordul vele, megszorítja a kezében tartott követ. Egymást méregetik, némán, vicsorogva.

Már csak egy aprócska szikra kell. Találnom kell valamit, ami egymásnak ugrasztja őket. Leveszem a hátamról az ételhordót. Van tartalék élelem mindenkinél, ennyit nélkülözni tudunk. Látom a kitaszítottakon, hogy soványak, kiéhezettek.

– Ez az igazi főnököt illeti meg.

Látom a szemükben, hogy várnak. Hiába kitaszítottak, a vezetőjükre hallgatnak, egészen addig, amíg elég erős nem lesz a kísértés, hogy megszabaduljanak tőle. Reménykedem benne, hogy egy zsák élelem megfelelő érv.

A nagydarab minden előjel nélkül támad. A földre dönti társát, száll körülöttük a por. Meggyőződöm róla, hogy a többi támadót leköti a küzdelem, és jelzek a többieknek. Egyszerre mozdulunk meg, lassan, csendben. Egy lépés. Két lépés. Három. Még mindig nem vettek észre.

Futunk az életünkért.

* * *

Hasogató fájdalom. A gyomra és az arca felől szivárog, elmosva az álom maradékait. A maszkot tapogatja: idegen formák. Felfedez egy vékony, keresztirányú repedést rajta. Próbál emlékezni, de csak feketeséget talál. Már megszokta.

Körbenéz. Ismeretlenek mindenütt. Egy pillanatra elönti az agyát a pánik. Érzi, ahogy az üresség elkezdi magába szívni. Mélyeket lélegzik. A hideg kőre tapasztja a kezét, érzi a forró lüktetést a tenyerében.

Kifúj. Beszív. Kifúj. Beszív. Kifúj. Beszív.

Bemutatják az új otthonát: kövekből rakott kunyhó, kicsit kisebb, mint amiben eddig lakott. Enyhe húgyszaga van, és hiányzik pár kő. Ez van a legmesszebb a barlangtól, ahova napfelkeltekor lemennek.

Elmondják a szükséges teendőit. Kijelölnek egy öreg nőt, aki megtanítja a helyi mantrákat, a túléléshez elengedhetetlen, az egész közösség életét irányító szövegeket. Nem számít, hogy Figyelő, dolgoznia kell. Ez új neki. Találkozik a törzs összes tagjával. Vannak, akik nem is üdvözlik.

Hullafáradtan, éhesen fekszik le.

Másnap megismétlődik az egész.

Elkezd elmaradni a mantrákkal. Kiesnek időszakok, emiatt újra kell kezdenie részeket. Fél, hogy hibázik, és akkor ételmegvonást kap, pedig így sem adnak neki eleget. Ha segítséget kér, először észre sem veszik.

Egy fiatal ikerpár tartja benne a lelket. Élénk kislányok, teljesen egyformák, néha segítenek a mantrákban. Soha nem látja őket együtt, azt mondják, felváltva alszanak. Olyan gyorsan beszélnek néha, hogy alig érti, de hálás a segítségért. Egyre gyakrabban fáj a feje. A maszkot nem meri az arcához igazítani, mert fél, hogy a repedés mentén kettéhasad.

Végre elérkezik az idő, hogy lemenjenek a búvóhelyre a nap elől. A csillagfényt felváltja a teljes sötétség. Óvatosan lépdel lefelé a kőből faragott lépcsőfokokon. Megcsúszik, hátraesik. Elönti a fejét a fájdalom, az üresség elkezdi magába szívni.

Durván talpra rángatják. Hűvös hangok feddik meg a figyelmetlenségéért. Pislog párat. A maszkra tapasztja a kezét, próbálja kitapogatni a repedést. Próbál a valóságra koncentrálni. Lassan rögzül a világ körülötte.

A legközelebbi helyet kapja az ürülékgyűjtőhöz. Bűz hatol minden pórusába, kiszorítva minden más érzést. Nem tud elaludni. Fekszik a földön, a szakadt szövet alig védi meg a kő hidegétől. Vacog. Reszket, de nem csak a hidegtől. Érzi közeledni a fejfájást.

* * *

Sötétben ébredek. Pislogok. Emlékeket keresek, kapaszkodókat. Érzem, hogy félt, mielőtt váltottuk egymást. Reménykedem, hogy hosszabb időre a testben tudok maradni, és rendet tudok tenni.

Ez így nem fog menni.

Az a dolgom, hogy megvédjem a testet. Ha kimerül, keveset eszik, vagy folyamatos nyomás alatt van, abba egy idő után belehal. Akármennyire is buta és értetlen, nem hagyhatom magára. Egy testen osztozunk. Nincs választásom.

Kutatok az emlékek közt, kiválasztom azokat, amik hasznosak lehetnek. Elzárom a veszedelmeseket. Közben igyekszem bepótolni a mantrákból, amennyit csak lehet. A kettő egyszerre nehéz, de lehetséges. Én, a másikkal ellentétben, nő vagyok.

Nem tudom szavakba önteni, mennyire borzalmas ebbe a húsbörtönbe zárva létezni. Egy férfitestbe, amelytől ráadásul egy fél élet választ el. Én öreg vagyok. Tapasztalt. Tudom, hogy az embereket egy dologgal lehet megfogni: a titkaikkal.

Elkezdek dolgozni.

Egy Figyelőtől elvárják, hogy mindenütt ott legyen. Az a feladatom, hogy meglássam az érzelmek okozta cselekvéseket, kihágásokat. Nincsenek tiltott területek előttem, senkinek a privát szférája nem számít. Gátlástalanul visszaélek vele.

Az első áldozatom egy nő. Szereti a férfiak érintését, olyannyira, hogy egy nem elég neki. Ez a törvények ellen való, úgyhogy egy alkalmas pillanatban tapintatosan közlöm vele, hogy tudomást szereztem róla. Biztosítom róla, hogy ha bármikor ellenem fordul, teszek róla, hogy megjelöljék. Vagy kitaszítsák.

A második egy férfi, aki kilóg a többiek közül. Keményen dolgozik, vigyáz rá, hogy mindig kapjon elég ételt, mégis sovány, sokat alszik. Elkezdem fibygyelni, és hamar kiderül, miért: ételcsomagokat ad másoknak. Kifaggatom, és bevallja, hogy a mantrák nem mennek neki, azokért fizet. Van még egy védelmezőm.

Harmadiknak az ikreket szemeltem ki. Soha nem jelennek meg egyszerre, hamar kikövetkeztettem, hogy egy testbe vannak bezárva. Olyanok lehetnek, mint én és a társam, az életképtelen idióta, csak ők mindketten gyors gondolkodású, kíváncsi teremtmények. Talán meg tudom győzni őket, hogy segítsenek nekem.

* * *

Végre ismét a felszínen vannak.

Szeretne a mantrákra koncentrálni. Már többször figyelmeztették, hogy gyorsabban kell haladnia velük, de nem megy. Elfelejt dolgokat, lyukak vannak az emlékei között. Szeretne beszélni az ikrekkel, de nem találja őket.

A többiek is kerülik. Ha rájuk néz, gyorsan elfordulnak, igyekeznek úgy tenni, mintha ott sem lenne. Gyakran veszi észre a félelem és a gyűlölet mintáit rajtuk. Próbál rájönni, hogy miért, de ha túl erősen gondolkozik, a fejfájás elviselhetetlenné válik.

Egyedül van.

A csillagokat bámulja, miközben a fejében kattog a mantra. Elképzeli, hogy ismét otthon van, a törzsben, ahol legalább befogadták. Hirtelen kezek szorítását érzi magán, kiáltásokat hall. Magzatpózba gömbölyödik.

Már nem bánthatják.

Már nem bánthatják.

Felnőtt. Erős férfi. Figyelő.

Már nem bánthatják.

Meleg érintés a bőrén. Lerázza magáról, kiszakad az emlékből. Egy fiatal nő az, testét alig takarja a szövet. Kézmozdulatai egyértelműek. A mintázata izgalomról árulkodik. Próbálja a testén világító rajzolatok alapján azonosítani, de nem emlékszik rá.

Visszautasítja. Nem érez semmilyen késztetést a közösülésre. Soha nem is érzett.

Alvás előtt ismét odajön hozzá. Átkarolja hátulról. Szavakat suttog neki. Az ajka puha és forró. Érzi, hogy ellazul, az üresség lassan magába szívja. A saját ajkába harap, erősen. A fájdalom segít, hogy visszatérjen a testébe. Lerázza magáról a nőt.

Még kétszer van ereje visszautasítani, aztán megadja magát.

Fáradt. Álmos. Nincs ereje ellenszegülni. Ahogy átöleli, a világ egyszerre megváltozik körülötte. Minden sokkal egyszerűbb lesz, a puha ölelés, a haján végigsimító, jóillatú kezek. A hátának nyomódó lágyság. Kisgyerek megint, akit az anyukája babusgat.

Az ölébe fészkeli magát, mosolyog a maszk alatt. Ásít. Amikor lekerül róla a ruha, nem érti. Azt sem, miért nyúl az ágyékához a nő, miért veszi a szájába. Miért érez forróságot? Mi történik? Miért nyeli el ismét az üresség?

* * *

Arra térek vissza a testbe, hogy meg vagyok kötözve, és nem tudom, miért. Az biztos, hogy ő, a másik, hibázott. A test érzelmi állapota dühös. Legalább összhangban vagyunk.

A törzs körbevesz, egyforma kőmaszkok sorakoznak mindenütt. Érzelmek kavalkádját látom rajtuk: elégedettség, harag, győzelmi mámor. Kutatok az emlékek között. Találok egyet, amitől hányingerem támad. Már tudom, miért vagyok megkötözve.

– A törvényeinket megszegte, súlyos vétséget követett el: közösülésre kényszerítette egyik tagját a törzsünknek, mégpedig olyat, akinek van állandó partnere. Ezért a büntetés megjelölés, amelyet most végre is hajtunk.

Leveszik rólam a maszkot. Mind látják az arcomat, még a sötétben is, a testükön kígyózó minták fényénél. Egy fiatal férfi arcát, amit két vékony heg díszít a homloka mellett. Akkor hasadtam le, amikor keletkeztek.

A kőkés éles és hideg. Két mély vágás az arcomon, a fülem alatt végig a tarkómig. Két vágás keresztben a mellkasomon, elég szabályosan ahhoz, hogy ne lehessen balesetre fogni. A régi törzsemnél a fület is levágták, ez egészen visszafogott.

Faarccal tűröm. Arra születtem, hogy elviseljem a fájdalmat.

Sóval szórják be a sebet, csíp. Visszahelyezik a maszkot az arcomra. Elengednek. Többé nem kell aggódniuk miattam: mostantól úgy bánnak velem, ahogy akarnak. Egy megjelölt szava semmit sem ér.

Elbuktam. Nem tudtam megvédeni a testet.

Még lent vagyunk a föld alatt. Még egyet kell aludnunk, mire visszamehetünk a csillagoktól pettyezett ég alá, ahol nem facsarja az orromat az ürülékszag. Mégis azon töprengek, mi lenne, ha most felállnék, és kisétálnék.

Azt mondják, a napsütésben az egész világ gyönyörű. Pár pillanat múlva égetni kezd a fény, és nemsokára meghalsz. A véred felforr, a bőröd fekete, érintésre porladó hamuvá lesz. Eddig csak egyszer láttam ilyet.

Nem tehetem. Nem az enyém a test.

Elalvásig dolgoztatnak, nem adnak pihenőt. Megvonják az ételt, amiért elmaradtam a mantrával. A tiltakozásomra figyelmeztetnek, hogy megjelöltként nem vagyok teljes jogú tagja a törzsnek. Ha szeretnék ételt és menedéket kapni, tegyem némán a dolgomat.

Azon kezdek el tűnődni, hogyan álljak bosszút rajtuk.

* * *

Arra ébred, hogy durván rázzák. Riadtan ugrik talpra, megszédül. A feje mellett éles, szaggató fájdalom mar az arcába is. Különbözik attól, amit a maszk kényelmetlensége okoz. Az arcához nyúl, és sziszegve kapja vissza a kezét.

A többiekkel együtt kitántorog a felszínre. Mélyeket lélegzik. Rádöbben, hogy szomjas, és inni kér. Nem adnak neki, elzavarják ételt hozni. Figyelmeztetik, hogy ételmegvonást kapott, amiért nem végzett egy mantrával. Másnapig nem kap semmit.

Este kimerülten, izzadtan fekszik le a kunyhójába. A szakadt szövetdarabot, amin aludt, ellopta valaki. Túl gyenge hozzá, hogy szóvá tegye. Túl éhes ahhoz, hogy elaludjon. Túl nyugtalan ahhoz, hogy a gondolatait rendezni tudja.

A kislány hangját hallja. Odajön a kunyhóhoz, óvatosan, lopakodva. Hóna alatt csomag: étel. Másik kezében vizestál. Vigyázva leteszi őket az egyik lapos kőre. Amikor meg akarja köszönni, a lány elszalad. Látja rajta a félelmet.

Villámgyorsan eltüntet mindent.

Reggel jut csak eszébe, hogy eltüntesse az ételhordó zsákot és a kőtálat. Szerencsére senki nem keresi nála őket. Szó nélkül áll be dolgozni, fejében pörög a mantra. Reménykedik, hogy ha elég kevés hibát vét, nem lesznek ilyen kegyetlenek vele szemben.

Hamar rájön, hogy ez nem így működik.

Az egyik férfi véletlenül beleütközik, és ezért leejti a követ, amit cipel. Látja, ahogy zuhan a föld felé, tudja, hogy már nem tehet semmit. Behunyt szemmel várja az elkerülhetetlent.

Csatt.

– Ha nem tanulod meg a mantrákat, levágják a füledet, és kitaszítottként halsz meg a napon!

Csatt.

– Jó leszek, jó gyerek leszek, jó leszek, jó leszek, jó leszek, jó leszek, jó leszek…

Csatt.

– Fejezd. Be. A. Sírást.

Csatt.

Mire magához tér, tucatnyian gyűlnek köré. Nézik, ahogy magzatpózba gömbölyödve nyüszít. Nem érnek hozzá. Látja rajtuk az undort. Tudja, hogy megszegte a törvényeket. Tudja, hogy megint nem kap ételt egy napig.

A kunyhójában próbál aludni, és reménykedik, hogy az ikrek segítenek. Vagy legalább idejönnek, és elmondhatja nekik, hogy nem kell tőle félni. Hogy ő is gyerek néha, mint ők, kicsi és védtelen. Hogy nem akar senkinek ártani. Könnyek csorognak az arcán, ahogy a fáradtság lassan legyűri a tudatát.

A léptek, amiket félálomban hall, túl hangosak ahhoz, hogy gyerektől származzanak.

* * *

Légszomj.

Ujjak szorulnak a torkomra. A szemem előtt fényes karikák táncolnak. Ösztönösen kapálózni kezdek, mire a szorítás megszűnik. A fülemben dübörgő vér elnyom minden más hangot. Mire kitisztul a látásom, nincs ott senki.

Arcomat a tenyerembe temetem. Érzem a repedést a maszkon. Mintha mélyebb és hosszabb lenne. Ha így folytatódik, hamarosan kettétörik, azért pedig súlyosan megbüntetnek. Nem akarok többet éhezni.

Addig kell megszöknöm, amíg még elég erős vagyok.

Egész nap dolgozom. Mintaszerűen végzek a mantráimmal. Este megvárom, amíg mindenki elalszik, és ellopakodok az ételraktárhoz. Kerítek egy zsákot, és elkezdem megtölteni. Összeszedek három vizestömlőt, a biztonság kedvéért. Igyekszem visszaemlékezni az útra, arra a helyre, ahol rajtunk ütöttek. Talán rá tudom venni őket arra, hogy befogadjanak.

Zajt hallok, mire villámgyorsan elrejtőzöm. Felismerem az érkező kislány mintázatait. Előlépek, megragadom a karját. Befogom a száját. Intek neki, hogy hallgasson, és magammal vonszolom a menedékhelyre. Ilyenkor hálás vagyok a férfi izomzatért.

Leültetem egy kőre. Látom, ahogy remeg a félelemtől. Utálom magamat, de meg kell tudnom, miért fél tőlem, mielőtt ürüléket teszek a vízforrásukba, és lassú szomjhalálra ítélem őket.

– Miért menekülsz előlem? Olyan vagy, mint én. Ketten vagy.

– Nem, én mindkettő vagyok. Te viszont hárman vagy.

Érzem, ahogy a gyomrom csomóba zsugorodik. Tisztában vagyok vele, hogy a másik nem tud a létezésemről. Szóval, ha én elzárhatok tőle emlékeket…

– Az első este, amikor itt aludtál, hallottam, ahogy kővel ütsz valamit. Reggel egy repedés volt a maszkodon. A többiek nem akartak emiatt megbüntetni, mert Figyelő vagy. Utána elkezdtelek követni. Láttam, hogy magadat ütlegeled ököllel, amikor azt hitted, senki sem lát.

Megdermedek. Kétségbeesetten kutatok az emlékeim között, de csak falakat találok.

– Amikor rajtakaptak a nővel, először te akartad megjelölni magad. Ki kellett csavarni a kezedből a vágókövet. Amikor elfelejtetted a mantrát, ordítani kezdtél, hogy ez nem igazságos, ezért súlyosbították a büntetésedet egész napos ételmegvonásra.

Elengedem. Nem mérgezem meg a vízforrást. Nem simogatom meg búcsúzóul. Csak a kislány látja, ahogy a kitaszítottak felé veszem az irányt, miközben egyetlen dolog jár a fejemben. Lakik még valaki bennem, akivel beszélnem kell valahogyan, akinek csak egyetlen célja van:

A testnek ártani.