Maszkcsere

Vigyázat! Utalás nemi erőszakra, testi fogyatékosságra, fizikai erőszakra.

– Ha felmegy a nap, mind meghalunk.

Észre sem veszi, ahogy kicsúszik a száján. A megmaradt keze ökölbe szorul. Tudja, hogy otthon ezért több napnyi ételmegvonást kapna, talán meg is jelölnék. Nem számít. Ezerkétszáz lépésük maradt. Ha addig nem találnak menedéket és vizet, úgyis vége az egésznek. Ha felmegy a nap, mind meghalnak.

A mantrából a vezető szakítja ki:

– Indulás. Keletre van a legnagyobb esély barlangot találni.

A hangjában szikrája sincs érzelemnek, ahogy kell.

Elindulnak. Érzi, ahogy a hőmérséklet fokozatosan emelkedik. Az arca rettenetesen izzad a kőmaszk alatt. A jobb lába fájdalmasan lüktet minden lépésnél. A fél karja helyén maradt csonk miatt féloldalasan mozog. Munkára alkalmatlan.

A társait nézi. Tizennégy, ereje teljében levő, termékeny ember. Még aznap el kellett volna jutniuk a szomszédos törzs menedékébe. A vezetőt nézi. Miatta fognak meghalni. Legszívesebben odamenne hozzá, és addig verné a fejét a köves talajba, amíg véres masszává pépesedik. Ha elveszik a remény, lehet, meg is teszi.

Tehetetlen dühében belerúg a földbe. A mellette vánszorgó lány egy pillanatra megmerevedik, és egyenesen ránéz. Nem törődik vele. Mit csinálnak vele, ha észreveszik? Ha felmegy a nap, úgyis mind meghalnak.

Keleten az ég alja egyre veszélyesebben halványodik. Futnak. A lélegzetét akadályozza a maszk, azt kívánja, bárcsak ledobhatná a földre. Bárcsak élhetne még egy kicsit. Bárcsak találnának egy menedéket. Ha nem találnak menedéket, ha felmegy a nap…

Ha felmegy a nap…

A vezető gyors lábú, gyakorlott futó. Elsőnek ér oda a repedéshez, amely kettészeli a kősivatagot. Őrült integetés, kézjeleiben nyoma sincs a hűvös nyugalomnak. Senkit nem érdekel.

Egymás után, lihegve, izzadságban úszva ereszkednek le a barlangba.

Olyan boldog, mint még soha. A halk csörgedezés, ami kihallatszik a fújtatásból, életet jelent. Megmenekülést.

Az egyik kődarab kifordul a lába alól. Támaszték után kap, de a csonka kar csak a levegőt kaszálja. Az utolsó pillanatban érzi, hogy egy erős kéz elkapja hátulról, mielőtt arccal a sziklafalnak csapódna.

– Jól vagy? – a vezető hangja ide-oda pattog a barlang sötétjében.

Nem akar válaszolni, csak bólint. A többiek már leértek egy tágasabb üregbe, ahol a talaj alig érezhetően lejt. A vízcsobogás tiszta hangja betölti a sötétséget. Ahogy mindannyian megállnak, a vezető megmerevedik. A léptek zaja nem szűnt meg: sőt, egyre közelebbről hallatszik…

* * *

Nem értem, miért én vagyok az egyik, akit a Főnök maga mellé vett. Nem vagyok jó harcban, nem vagyok jó beszédben. Fáradt vagyok. Alig aludtam. Mindennek a tetejébe pedig valakik bejöttek a barlangba, a léptekből ítélve többen pár kitaszítottnál…

Kibukkanunk a mélység sötétjéből. Most már tisztán látom őket: mindannyian maszkot viselnek, hátukon rostokból font ételtartó, mellette vizestömlő. Tizenkét férfi és három nő. Testükön izzadtság fénylik, egyikük-másikuk még liheg. Mellettem Gyűlölet a fülembe súgja:

– Most kell megölni őket, amíg fáradtak.

A Főnök nemet int a fejével. Kihúzza magát, izmait megfeszíti. Az arcát eltorzító sebhelyek a beszivárgó fényben félelmetes külsőt kölcsönöznek neki. Amíg ő itt a vezér, ő mondja meg, mi lesz.

– Kik vagytok és mit kerestek itt? – a hangja akár a mennydörgés. Bátorság szaga van. A maszkosok hátrébb húzódnak. Egyikük sem mer megszólalni. Nem mutatják egy szóval sem, egy mozdulattal sem, mégis egyértelmű, hogy félnek.

– Kik vagytok? Válaszoljatok! Ki a vezetőtök? – a Főnök úgy tesz, mintha türelmetlen lenne. Még egy lépést tesz feléjük, a szaga most már fenyegetés. Az egyik maszkos tétován előrelép, és felemeli a kezét.

– Én vagyok a vezető. Nem találtam meg az utat. Vízre van szükségünk és menedékre.

A férfi hangja nyugodt és érzelemmentes.

– Hova mentek? Mi a célotok?

A Főnök továbbra is agresszív. Itt ő parancsol. Hiába vannak majdnem négyszeres túlerőben, a maszkosok nem mernek közelebb jönni. Meredten figyelik a vezetőjüket, aki pislog, nyel egyet, de ugyanolyan hangon folytatja.

– Északra van a következő szomszédunk. Vérfrissítő rituáléra megyünk.

Tehát a férfiak közül tízen azért vannak itt, hogy idegen nőkkel párosodjanak. A maradék meg nyilván fölösleg, olyanok, akikre nincs szüksége a törzsnek. Mindig akadnak olyan helyek, ahol hiány alakul ki. Meghalnak, száműzik őket…

– Rendben van. Maradhattok, és ihattok a vizünkből. – jelenti ki a Főnök – Nem bántunk titeket, amíg nem adtok rá okot. Amíg nem zavartok minket, azt csináltok, amit akartok.

Sarkon fordul, mi pedig követjük. Az utolsó gondolatom visszhangként tér vissza: a kiűzetés.

Mi mindannyian üldözöttek vagyunk. Többünket megcsonkítottak. Van, akinek összevagdosták az arcát. Én előbb elmenekültem, minthogy alkalmuk lett volna. Egyszer egy nő látta, ahogy a földet püfölöm haragomban. Nem vártam meg, hogy értem jöjjenek, elmenekültem. Négy nappal azelőtt egy fiatal lánynak levágták a fülét, mert féltékenységből megtámadta a testvérét. Ömlött a vér, ordított a fájdalomtól.

Ez a büntetés, ha megszeged az első törvényt: ha érzelemből cselekedsz.

Önkéntelenül is a fülemhez nyúlok. Nem mertem megkockáztatni a maradást: nem én voltam az első, aki elmenekült. Hallottam, hogy a közelben egy csapat száműzött megszállta az egyik barlangot. Idejöttem. Befogadtak.

* * *

Alvás ideje van, mégsem bírja lehunyni a szemét. A hely, ahol fekszik, a barlang egyik mellékjárata. Mégis, a hangok nem hagyják, hogy feloldódjon a tudattalanságban. A hangok. Furcsák, mégis ismerősek. A visszhang szeszélye felismerhetetlenné pofozza őket, mire a füléhez érnek.

Nem bírja tovább, a kíváncsiság győzedelmeskedik. Felkel, amilyen halkan csak tud. Körülötte mindenki alszik, vagy úgy tesz. Lábujjhegyen kioson a főjáratba. A zaj egyre hangosabb, és …felismerhetőbb.

Nyögések. Sóhajtások. Egymásnak csattanó testek zaja. A bőrükön kacskaringózó minták halovány fénykörbe vonják a barlangot. Fel sem fogja először, hogy mit lát. Még sosem látott ennyi embert egyszerre, egymás mellett, cseppet sem zavartatva a többiektől. Az orgia ritmusát a középen ülő, transzba esett férfi szolgáltatja, ahogy két csonttal egy furcsa eszközt püföl: egy kivájt edény, tetején kifeszített bőrrel.

Azon kapja magát, hogy a teste önkéntelenül reagál. Érzi a merevedését, érzi az ütemet. Ujjai akaratlanul verni kezdik az ütemet a hideg kövön. A szájában összefut a nyál. Hihetetlen erejű vágyat érez, hogy odamenjen, és ő is részese lehessen ennek a… nem talál rá szót.

Ahogy figyeli, furcsa részletre lesz figyelmes: alig pár lépésre a vadul szeretkező tömegtől két gyerek fekszik a földön. Az egyik megbabonázva bámulja a középen dobolót, kezével próbálja utánozni a középen ülőt. A másik egy marék kavicsból igyekszik tornyot építeni.

Vissza kéne mennie aludni. Tudja, hogy tilosban jár: ha a társai észreveszik, biztosan megbüntetik. Talán meg is jelölik. Mégsem bírja elszakítani a tekintetét. Ágyéka égőn lüktet. Izzadtság csorog le a mellkasán. A szívdobbanásokba egész teste beleremeg.

Reggel nem emlékszik, mikor mászott vissza a fekhelyére. Arra ébred, hogy a hasánál valami nyúlós, ragacsos anyag van. Tudja, hogy mi történt. Feltápászkodik, igyekszik nem a többiek szemébe nézni. Utat engednek neki a patakhoz.

Végtelen várakozásnak tűnik az idő a következő alvásig.

Megint ébren fekszik. Az álmok elkerülik. Megint ott találja magát a kőhöz lapulva, szívdobogva, megbabonázva.

Hirtelen a pillantása találkozik az egyik nőével. Az egy pillanatra megáll, elmosolyodik, és rámutat. Hirtelen abbamarad a lüktetés, a sóhajtások, a tekintetek mind őt keresik. Próbál elrejtőzni előlük, reménytelenül.

– Valaki hozza ide, úgy látom, szeretne beszállni!

A Főnök hangja parancsoló. Egy fiatalabb lány odasétál hozzá. Végigsimít az állán, a mellkasán, majd még lejjebb…

Reggel megint ragacsosan ébred, de csak ő tudja, hogy ezek a testnedvek nem mind az övéi. A maszk alatt mosolyra húzódik a szája, ahogy lehajtott fejjel elmegy megmosakodni. Már nem a vágy marcangolja belülről: olyan örömöt élt át, amiről nem is tudta, hogy létezik.

* * *

Az utóbbi időben nincs mindig kedvem részt venni az esti közösüléseken. Nem arról van szó, hogy ne élvezném őket: elfáradtam. Minden este nekem ez sok. Viszont hiába próbálnék aludni, ahhoz túl hangosak.

Harmadszorra aludtak itt a vendégeink. Még álmos vagyok, a fejem nem tisztult ki teljesen. Zajongást hallok, a visszhangok érthetetlen masszává olvasztják a szavakat. Feltápászkodok, mosakodni indulnék, amikor Gyűlölet rámkiált:

– Harag, gyere ide! A Főnök keresett!

Kelletlenül odavánszorgok. A tegnapi orgia helyszíne ez: testnedv-foltok verik vissza bőröm fénylő mintáit. A maszkos férfiak igyekeznek úgy túlkiabálni minket, hogy közben ne hallatszon ki a dühük, többnyire sikertelenül. A Főnök rezzenéstelenül áll velük szemben. A szaga fenyegető.

– Mi történt? – kérdezem álmosan.

– Az egyik nőjük azt mondja, Vágy belerángatta a közösülésbe.

– És? Úgy történt?

Gyűlöletnek válaszolnia sem kell. A Főnök észrevesz, és maga mellé int. Igyekszem összehúzni magam. Miért pont én?

– Ő fog tárgyalni veletek ebben az ügyben.

Már éppen ellenkeznék, de eszembe jut, hogy nem lehet. A parancs az parancs. Csatlakozom tehát a felháborodásukat palástolni próbáló maszkosokhoz. Hátha sikerül elintéznem, hogy ne legyen vérontás.

– Mi történt?

– Ő – szólal meg az egyik férfi – előző elalvás előtt bántalmazást szenvedett el az egyik társatoktól, aki erőszakkal párzásra kényszerítette.

Alaposabban szemügyre veszem a nőt. Kicsit sovány, de a bőre szabott szövetruha sem tudja elrejteni az alakját. Fiatal, szinte még lány.

– Értem. Mit akartok, mi legyen ennek a következménye?

– Szeretnénk, ha az elkövetőt a gondjainkra bíznátok.

– Milyen célra?

– Megjelölésre.

Görcsbe rándul a gyomrom. Feldereng előttem a félfülű lány képe. Úgy teszek, mintha gondolkodnék, miközben tovább fürkészem a nőt. Észreveszem, hogy szinte alig észrevehetően, de remeg.

– Nos, ez nem lehetséges – a hangom hűvös, akár a sziklafal – de mindenképpen elintézem, hogy a Főnök büntetést szabjon ki rá.

– Miből áll egy ilyen büntetés? – hallom, hogy még mindig ideges.

– Ez változó. Néha addig ütjük, amíg vérezni nem kezd. Máskor kidíszítjük a bőrét – egy éles kavicsot veszek elő – ilyenekkel.

A maszkosok összenéznek, aztán az egyikük bólint. Visszamegyek a Főnökhöz, közben azt tervezgetem, hogyan fogom Vágy arcát ököllel átalakítani. Túl messzire ment. Érzem, ahogy a vér elkezd lüktetni a fülemben. Elképzelem, ahogy a kődarab nyomán megnyílik a bőr, és sötét vércsíkok szelik át a világító mintákat a testén…

– Na? – Gyűlölet hangja nem tetszik nekem.

– Főnök! Azt kérik, büntessük meg az elkövetőt.

Válaszra sem méltat. Az ágyékát vakarássza. Valaki hangosan felröhög.

– Főnök! Valami büntetés csak kéne, nem?

Erre a többiek is elkezdenek nevetni. Érzem, ahogy az arcomba tolul a vér.

– Főnök! Mi a…

Egyetlen intéssel belém fojtja a szót. Veszély szaga van. Hátrálok egy lépést. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, de nem tudom, mit. Körülöttem mindenki röhög. Látom Vágy kárörvendő vigyorát, és ahogy kezével obszcén mozdulatot tesz.

Elsomfordálok. Nem szállhatok szembe a Főnökkel.

* * *

Későn kel fel. Hallja, hogy hangosan vitatkoznak. Először nem törődik vele, megy lemosakodni. Megvolt a második orgiája is, jól érzi magát. Látja, ahogy társai a Főnökkel meg pár kitaszítottal néznek farkasszemet. Ahogy közelebb jön, félelem szállja meg, de amint a vízhez ér, már el is múlik.

Mire lemosakszik, vége az egésznek.

Úgy dönt, szóba elegyedik a maszk nélküliekkel. Végül is nem tiltotta meg senki. Igaz, jobban élvezte az egyéb hangoktól tarkított együttlétet, de ahogy gondolatait már nem a vágy köti le, beférkőzött közéjük a kíváncsiság.

A kitaszítottak szerteszét hevernek. Néhányan esznek, mások beszélgetnek. Hamar megtalálja a legutóbbi partnerét. Egy középkorú nő, sebhelyes arccal. Csakúgy, mint a többi kitaszított, ő sem visel ruhát.

Érzi, ahogy ágyéka reagál a látványra, ahogy óvatosan megközelíti. A szövetruha, ami rajta van, valamennyire eltakarja. A többi kitaszított ügyet sem vet rá, egyedül a Főnök int neki, hogy jöjjön közelebb.

– Miért vagy itt?

Nyel egyet. – Beszélgetni szeretnék – a hangját gyerekesen vékonynak érzi. Nem kap választ, a hallgatást engedélynek veszi. Odatelepszik a nő mellé, aki széles mosollyal méri végig, szeme megakad egy bizonyos testrésznél.

– Ó, te szegény! Várj, segítek. – azzal közelebb húzódik. Kezének mozgása arról árulkodik, hogy nem először csinálja. Közben továbbra is kíváncsian nézi.

– Azért jöttem – nehezére esik hangjának érzelemmentességét megőrizni – mert érdekel a közösségetek. Többet szeretnék tudni rólatok.

– Szóval nem az előző esti incidens miatt jöttél.

– Incidens? – próbál emlékezni, de emlékei közt csak a ritmusos, gyönyörteli lüktetést találja.

– Az egyik társadat Vágy elhozta közénk, állítása szerint akarata ellenére.

– Kicsoda? – a szó teljesen ismeretlen számára.

– Vágy. Így hívjuk őt – rámutat egy férfira – azért, mert a száműzetésének oka ez volt.

– Mi az, hogy vágy? – érzi, ahogy a nő keze egyre gyorsabb.

– Az egyfajta érzelem. Ami téged is kínzott, amíg kezelésbe nem vettelek. Látom, hogy közeledsz, engedd csak ki nyugodtan.

Amint a kéj hullámai alábbhagynak, eszébe ötlik a kép: nem messze tőle valóban egy maszkos nő is volt a tömegben.

– Emlékszem a társamra. Nem láttam rajta, hogy akarata ellenére lenne ott.

– Sokkal inkább úgy hangzott, mintha nagyon is élvezte volna a dolgot. Csak magára akarja terelni a figyelmet. – A nő hangjából csöpög a rosszallás – A fiataloknak csak az kell, hogy a férfiak törődjenek velük, aztán amikor megkapják, hirtelen meggondolják magukat.

* * *

Járkálok a barlang egyik elhagyatottabb mellékjáratában. Nem merek visszamenni a maszkosokhoz. Mégis mit mondjak nekik? Hogy a társaim kiröhögtek, és semmi következménye nem lesz Vágy kis magánakciójának? Hogy nem merek ez ellen semmit tenni?

Nem tudnék a lány elé állni. Elképzelem a kőmaszk alatti vádló arcot. Nem, ha odamegyek, a társai megvernek. Lehet, hogy meg is jelölnek. Azt nem élném túl.

Különben is, minek menjek vissza hozzájuk? Már csak egy vagy két alvás van hátra. Utána elmennek innen, és soha többet nem látom őket. Ha addig meghúzom magam, nem keresem a konfliktust, kihúzhatom baj nélkül.

Valamiért mégis ellenállhatatlan kényszert érzek arra, hogy visszamenjek. Beszélnem kell a lánnyal. Meg akarom tudni, hogy pontosan mi történt. Igyekszem kigondolni, hogy mit mondjak, amivel szóra tudom bírni.

Hamar megtalálom. A többiek kérdéseire válaszul azt hazudom, hogy a Főnök parancsára jöttem. Alaposabban meg kell vizsgálnom a történteket. Pontos képet kell kapnom az eseményekről. Ki kell kérdeznem az áldozatot.

A kérdéseimre közönyös hangon válaszol. A történet gyorsan összeáll: éjszaka inni szeretett volna, ezért el akart jutni a patakhoz, de Vágy meglátta és bevonszolta magával a tömegbe. Az ezt követő eseményekről nem faggatom.

Gondolkozom. A Főnökkel én nem szállhatok szembe. De ő talán igen.

Más irányba terelem a beszélgetést. Igyekszem bátorítani. Rávenni, hogy legyen erős, és maga menjen Vágy elé. Mondja az arcába, hogy erőszakoskodott vele. Hogy fájdalmat okozott neki…

– Nem – szól közbe nagyon halkan.

– Nem?

– Nem okozott fájdalmat, – alig hallom a hangját, szinte suttog – jó volt. Nem tudom, hogyan… - megbicsaklik a hangja.

Beszélni akarok. Megnyugtatni. Elmondani neki, hogy nem tehet róla. A szavak cserben hagynak. Hogyan magyarázzam el neki azt, amit csak sejtek? Hogy a Főnök illata okoz mindent? Ha kitudódik, biztosan megöl.

El akarok menni innen.

Biztosítom a többieket arról, hogy a büntetés csak idő kérdése. Vonakodva, de elhiszik. Otthagyom őket, visszamegyek a társaimhoz. Enni próbálok, de nincsen étvágyam. Megmosom az arcomat. Nem segít.

Megint az elhagyatott mellékjáratban kóválygok. Nem találom a helyem. El akarok innen menni. Itt akarom hagyni az egész rohadt társaságot, mert lusták, mert irigyek, mert féltékenyek, mert kicsinyesek, mert önzők…

Visszaemlékszem arra az időre, amíg még nem velük éltem. Milyen békés volt! Mindig megvolt, mit csináljak, az emberek nem bántották egymást, mindenkinek volt dolga, nem volt erőszak, nem volt szenvedés.

De volt. De még így is jobb, mint itt.

Mi lenne, ha csatlakoznék a maszkosokhoz? Ha valahogyan befogadnának? Nem vagyok megjelölve, nem láttak semmilyen érzelmet rajtam. Akár el is hihetnék, hogy ártatlan vagyok. Csak keresnem kell egy módot arra, hogy velük mehessek.

Izgatottan sietek vissza hozzájuk. Éppen esznek, mindegyikük ott van. Átvágok köztük, megkeresem a vezetőjüket. A lehető legnyugodtabb hangon megkérdezem, velük jöhetek-e. A kérdésre többen felkapják a fejüket, halkan beszélni kezdenek egymás közt. Az egyikük odajön hozzám. Csak most veszem észre, hogy a fél karja hiányzik.

– Én itt szeretnék maradni. Odaadom a maszkomat.

* * *

A Főnök természetesen beleegyezik, a vezetőjüket azonban nehéz meggyőzni. Pedig ő is igyekszik, bénaságára hivatkozik, arra, hogy miatta lassabb a haladás, hogy ő csak felesleg. A fejében ezalatt egyetlen gondolatot ismétel: ha itt kéne hagynia az orgiákat, azt nem bírná ki.

A vezető összehív mindenkit. A kitaszított részletesen beszél magáról, hogy mit dolgozott, mit csinált. Nem említ érzelmeket. A hangja közönyös, a mozdulatai kimértek. Ugyanúgy fiatal, termékeny férfi. Fel se tűnne a többi törzsnek, hogy nem közülük való.

Végül megegyeznek: elfogadják a cserét. Ahogy leveszi a maszkját, arcát megcsapja a barlang hűvös levegője. Az arccsontjaira nehezedő súly egyszeriben megszűnik. Megmozgatja a száját, pislog párat. Grimaszokat vág. A többiek elfordulnak.

Visszamegy oda, ahova most már tartozik.

A Főnök üdvözli. Átöleli, a szorítása csontropogtató. Sorban üdvözli az összes férfit és nőt. Bemutatják a gyerekeknek is, akik ámulva nézik csonka karját. Félkezűnek szólítják. Furcsa érzés, hogy van neve.

Velük eszik. Velük beszélget. Amikor maszkosok nyugovóra térnek, velük vonaglik a kéj ritmusára. Velük alszik el, kimerülten, boldogan. Velük int búcsút, ahogy a nap lejön, és az éjszaka biztonsága alatt távoznak azok, akik a társai voltak.

A következő orgia előtt összegyűlnek. Lefektetik a földre, és fehér kőporral szórják be a testét. A Mohóság nevet kapja, bár nem érti, mit jelent. Ezután négy öreg nő elkíséri egy félreeső üregbe, ahol csak a főnök ül. Otthagyják kettesben vele.

Hirtelen érzi, ahogy a teste felhevül. A szíve a torkában dobog. A Főnök illata a legtömörebb gyönyör ígérete. Hívogató. Csábító. Odamegy hozzá. Engedelmesen négykézlábra ereszkedik. Minden vágya, hogy örömet okozzon…

Kábán, szédelegve ébred. A szájában furcsa, idegen íz. Emlékezik. Öklendezni kezd.

Az undor helyét átveszi a düh. Megmosakszik, hátha a víz lehűti a gondolatait, de hiába. A keze ökölbe szorul. Ha ez a módja, hogy ne alázzák meg, akkor szívesen szétveri bárkinek a fejét.

A többiek csak nevetnek, ahogy átfurakszik közöttük. Helyet csinálnak nekik. A Főnökből árad a magabiztosság és a fenyegetés. Ráront, de az egyetlen ép kezét könnyedén megragadja, és ellöki magától. Megbotlik, csonka karjával képtelen tompítani az esést. A sziklafal kiszögelése éles, a fájdalom borzasztó.

Aztán semmit nem érez.

* * *

A csillagos égbolt mindig megbabonázott: órákig tudtam bámulni. Most végre kint vagyok: a barlang áporodott, testektől és ételtől bűzlő szagát friss, hűvös szellő váltja fel. A ruhák, amiket megörököltem, kicsit bők rám, de nem kényelmetlenek: ez egyedül a maszkomra igaz. Amint lehet, elkezdem átalakítani, hogy jobban illeszkedjen az arcomra.

Csendben megyünk egymás mellett a vezető után. Lépteink zaját elnyeli a végtelennek tűnő kősivatag. A lányt figyelem: azon kapom magam, hogy gondolataim vissza-visszatérnek hozzá. Ezek a gondolatok pedig egyre inkább egy bizonyos tevékenység felé irányulnak.

Megállunk aludni. A vezető odajön hozzám, és figyelmeztet: amíg meg nem érkezünk, nincsen közösülés. Rossz hatással lenne azokra, akik a termékenységi rituálé miatt vannak itt, és ezért tilos magukhoz nyúlniuk. Biztosítom róla, hogy nem csinálok semmit, amíg úton vagyunk.

Mégis, alig tudok elaludni. Eszembe jutnak a rendszeres orgiák. Érzem, ahogy az ágyékom fájóan merev. Forgolódok a földön, igyekszem másra gondolni. Mantrákat ismételgetek, amikre alig emlékszem, hogy az érzelmek távozzanak belőlem. Végül elnyom a buzgóság.

Lüktetésre ébredek. Tudom, mi az a ragacsos folyadék, ami a ruhámat áztatja. Igyekszem feltűnés nélkül félrehúzódni. Egy közeli szikla mögött nekiállok úgy-ahogy megtisztítani magam. Érzem, ahogy a türelmetlenség lassan haraggá alakul bennem.

Kezem ökölbe szorul, a fejem lüktet. A világ elhomályosul egy pillanatra. Megütöm a követ. Még egyszer. Elég messze vagyok tőlük, remélhetőleg nem hallják meg. Belerúgok. A fájdalom lenyugtat egy kicsit.

Ahogy körbenézek, megpillantom a lányt, ahogy némán, mozdulatlanul néz engem. Az egész teste alig észrevehetően remeg.