Ökölbe szorított retró

Novella az "Álljon meg egy novellára" pályázatra

Apám azt mondta, hogy minden álom véget ér, amikor felébredünk, de aztán egy napon nem ébredt fel. Az első zeneélményemet tőle kaptam, szénfekete, olajosan csillogó bakelitlemezen. Akkor sokkal nagyobbnak éreztem, az ujjamat be tudtam dugni a közepén levő lukba és pörgetni, amíg apám rám nem szólt, hogy vigyázzak, mert összetöröm. A lemez még mindig megvan, a címke élénkzöldből halványkékké kopott. A lejátszót két költözéssel ezelőtt elnyelte egy légópince.

Amikor fiatal voltam, a diszkó volt a menő. Elmét zsibbasztó hangerejű lüktetés, amit az alkohol a fájdalomküszöb alá rántott. Izzadó testek tengerének habzó, fortyogó rángatózása. Olcsó kőbányai szaga, ami átitatott mindent. Platinaszőke pultoscsajok, akik kacér műmosollyal söpörték be a reményvesztetten nyálukat csorgató rajongók borravalóit, és kedves hangon utasították vissza az italmeghívásokat.

Ma este mentem vissza először. A reggeli rohanásban nyomta kezembe a fertelmesen igénytelen szórólapot valaki. Csak miután fáradtan lerogytam a kanapéra este, akkor akadt ismét kezembe a gyűrött cédula, rajta a rikító babakék felirattal: RETRÓ. A cím ismerős volt, két kattintás után tudtam, hogy mi ez. Újra nyitva a külvárosi klub, ahol zsenge huszonévesként kiizzadhattam a hétköznapok unalom-salakját. Ahol üvöltött a nyugatról beszivárgó, műanyag élettől lüktető diszkózene, és néhanapján, ha a tulajnak jó kedve volt, ömlött a ködgépekből a sejtelmes, lézercsíkoktól szabdalt füst, amiben feloldódott minden gátlás, és mindenki úgy táncolt, ahogy akart, vagy ahogy a véralkoholszintje engedte.

A kazettáim között turkálva egymás után akadtak a kezembe az ízléstelenebbnél ízléstelenebb darabok, mindegyik rojtosra hallgatva. Szürkére homályosodott műanyagba zárt emlékek. Zenék, amiket walkmanból hallgattunk, ahogy az éjszakába fúrtuk magunkat, céltalanul, azzal a magabiztossággal, ami csak a fiatalokban és az őrültekben van meg. Nem léteztek a szabályok, a világ összesűrűsödve vette körül azt a fél tucat idiótán öltözködő huszonévest, akiket hajtott előre a gerjedő hangszórókból recsegő adrenalin, a gyomrukban veszedelmesen kavargó olcsó szesz és a hazugság, hogy övék a jövő.

Egy negyedóráig mérlegeltem, aztán előszedtem egy jellegtelen farmert, egy kopott fekete pólót és a napszemüvegemet, amit azzal nyertem valamikor, hogy négy másodpercen belül húztam le egy korsó sört. Amolyan igazi drótkeretes, barna, kerek lencsés darab volt, amerikai sztárok viseltek ilyet filmeken. Vagy ötvenszer kölcsönkérték, és valahogy mégis mindig visszatalált.

A klub kapujában marcona biztonsági őr motoz meg. Bentről ismerős zene üvölt, a basszusba beleremegnek a rozsdás oszlopok. Az állott sör szagára meglódul a gyomrom. Egy pillanatra elképzelem a hullámzó tömeget, a vadító szabadságérzetet… aztán belépek, és az egész semmivé foszlik.

A pultban fekete és barna hajú egyetemisták. Részmunkaidő, ügyetlenek, nincs meg bennük az unott hatékonyság, a rideg, elérhetetlen szépség. A táncparkett felett diszkógömbök lógnak. A régi tulaj, miután valami kretén leverte egy cipővel a csillogó csodát, nem rakatta vissza. Alig vannak páran, egy-két csatakrészeg srác rázza magát, lötyögő izompólóban, homályos tekintettel.

A DJ próbálja menteni a menthetőt. A számok hangzása hasonlít, de ezek nem ugyanazok. Túl jól végzi a dolgát, nincsenek meg azok az eszeveszett, amatőr váltások, amik segítettek kizökkenni az üvöltve rángó transzból. A sör, amit iszom, nem kőbányai. Undorít a kifényezett nosztalgia, a digitalizált, zörejmentes zene. Fáradt vagyok, a fejem lüktet, a reflektorfény a pupillámon keresztül az agykérgemet égeti.

A szobám plafonját bámulom. A rám ömlött sör beivódik a lepedőbe, de nem akarok felállni. Lihegek, öklöm bütykei vörös-fehérek. Dühös vagyok, de legfőképpen magamra. Valaki bedarálta, széttrancsírozta és feltálalta azt, amiben felnőttem, én pedig csodálkozom, hogy moslékíze van.